Az olvasók nem ismerhetik részleteiben azt a pályázatot, mely hosszú távra meghatározhatja a magyar egyetemi és főiskolai hallgatók oktatási tananyagainak minőségét, valamint az egyetemi tananyagok hozzáférési lehetőségeit (Tananyag-fejlesztési és tartalomfejlesztési pályázat, különös tekintettel a matematikai, természettudományi, műszaki és informatikai képzésekre; rövidítve TAMOP 4.1.2 - 08; amelyet a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) írt ki, s melynek szövege elolvasható az ügynökség honlapján). Engedjék el nekem, hogy részletesen beszámoljak a pályázat végiggondolatlanságáról, belső ellentmondásairól, hadd koncentráljak ezúttal csak a pályázat lényeges elemeire és végzetes következményeire. Az NFÜ-n keresztül európai támogatások soha nem látott összegben (idén 2,7 milliárd, hosszú távon előzetes ismereteim szerint ennek közel tízszerese) érkezik az országba tartalomfejlesztésre. Tehát nem arról van szó, hogy magyar költségvetési pénzekért sírnánk, vagy hogy a magyar "könyvkiadási lobbi" nagyobb részt szeretne kihasítani a tortából. Kísérletet teszek arra, hogy felülemelkedjem ezeken a kicsinyes szempontokon, s néhány ponton az ügy érdekében még a könyvkiadási érdekek ellenében is szóljak (pl. a digitalizálási program előnyben részesítéséért).

Több mint tíz éve Magyar Bálint kezdeményezésére nagyszabású felsőoktatási és tudományos könyvkiadási program indult be, amelynek forrása a kezdeti 400 millióról a harmadik évben 100 millióra szállt le, majd a jelenlegi kormány 3 évvel ezelőtt teljességgel leállította a programot. Ezek a programok tették lehetővé, hogy európai szintű felsőoktatási és tudományos könyvkiadás bontakozhatott ki Magyarországon. Tehát ezt a most érkező irdatlan mennyiségű pénzt - ha a pályázat a mai formájában marad - nem egyszerűen kiszórjuk az ablakon, hanem még a tetejében tönkretesszük azt a hihetetlen erőfeszítéssel létrehozott infrastruktúrát is, amely az elmúlt két évtizedben mégiscsak működött. Megpróbálom pontokba szedni a pályázattal kapcsolatos legfontosabb problémáimat.

1. Ez az irdatlan mennyiségű pénz egyszeri, és soha vissza nem térő alkalmat nyújt arra, hogy döntő fordulatot érjünk el a magyar tartalomszolgáltatás területén. Képtelen vagyok felfogni, miért gondolják az NFÜ munkatársai, hogy ők jobban ismerik a magyar valóságot és a tennivalókat, mint maguk a tartalomfejlesztők és egyetemek, s miért hiszik, hogy a magyar felsőoktatás elkülönült rendszer, s nincs ezer szállal összekötve a magyar tudományos könyvkiadással és a könyvtárüggyel. Ha láttak volna irodalomtudományi, kommunikációs, történelmi, információs stb. vizsgakövetelményeket és bibliográfiai listákat, akkor tudnák, hogy ezek nagy része könyvtári anyag, amelynek digitalizálása jelenleg áll. Holott a Széchényi Könyvtár munkatársainak számításai szerint az eddig megjelent teljes magyar nyelvű anyag digitalizálása mintegy 6 milliárd forintot igényelne, s Magyarországon megteremtődtek ennek technológiai, informatikai és személyi feltételei (lásd pl. az Arcanum Adatbázis Kft. példaszerű tevékenységét).

2. A legfontosabb probléma tehát a hosszú távú elképzelés és vízió hiánya arról, hogy ez a hatalmas pénz milyen struktúrát alapozzon meg. Én ebben egy soha vissza nem térő alkalmat látok, hogy létrehozzunk egy nemzeti szempontú, ugyanakkor világszínvonalú adatbázist. Ez a pénz egy önfenntartó rendszert hozhat létre, hiszen egy ilyen hatalmas adatbázisnak az olvasói köre elképzelhetetlenül magas lenne (ami holnap piaci érték).

3. A pályázat jelenlegi formájában nem teszi lehetővé (bár szövege szerint ezt kifejezetten preferálná), hogy a könyvkiadók által az elmúlt két évtizedben felhalmozott hatalmas tananyagmennyiséget ingyenesen a hallgatók számára hozzáférhetővé tegyük. Pedig ezt a rendelkezésre álló összeg töredékéért is biztosítani lehetne, s maradna elég pénz a fejlesztésekre is.

4. A kiírás számtalan feltétele a természettudományokra szabott. Lehet az összes hallgatói létszám kétharmadát követelni egy-egy tananyag használatában, de a társadalomtudományok nem így működnek. Például az irodalomtudományban egy tankönyvet elvárni a budapesti Kulcsár Szabó Ernőtől és a debreceni Görömbei Andrástól, több mint tudatlanság...

5. Két évtizedes tapasztalatom szerint a fejlesztésre rendelkezésre álló idő (alig több mint egy év) nem elégséges. Csak arra elég, hogy máshonnan összeollózott, összecsapott "zanzák" jöjjenek létre.

6. Végül a pályázat nyelve. A megfogalmazások, ezek a sajátos nyelvi blöffök nagy részben arra szolgálnak, hogy elfedjék a lényeget, eltakarják azt, hogy mire is megy ki itt a játék. (Pl.: "a konstrukció célja, hogy a hét versenyképességi Pólus zászlóshajó program keretében horizontális gazdaságfejlesztési eszközökkel hozzájáruljon egy-egy régió tudásintenzív iparágának humánerőforrás-, ill. tudásigényéhez".) Minden józan érv (egyenlő hozzáférés a tananyaghoz; látássérült hallgatók érdekei; a könyvkiadók és a tartalomfejlesztők megnyílói lehetőségei, hogy továbbra is azt csinálják, amihez értenek; az egyetemek alapvető érdeke, hogy magas színvonalú tananyagot biztosítsanak hallgatóiknak stb.) amellett szól, hogy haladéktalanul módosítsák az elhibázott és kudarcra ítélt pályázatot.

Nincs minden veszve, nem lehet ugyanis mindent lenyeletni velünk. Szeretném (s ehhez talán némi jogom is van), hogy a kiírók kiálljanak, és elmondják azokat a célokat és metódusokat, amelyekre mi kiadók, egyetemi vezetők a pályázat szövegéből hosszú hónapok óta nem tudtunk rájönni. Eljön majd az idő - reményeim szerint nem is olyan sokára -, amikor a kiíróktól megkérdezik majd, hogy az elköltött több tízmilliárd forintból előállított tananyagot ugyan ki használja. (Mert tessék csak megnézni, hogy egy előző, szintén többmilliárdos program - HEFOP - anyagaiból kik tanulnak. Igaz, ott sem állt még fel senki, s nem mondta, hogy bocs, a kísérlet nem vált be, de a pénz elszállt...)

Egész életemben próbáltam ellenérveket találni Széchenyi szörnyű megállapításának cáfolatára, miszerint Magyarországot a hülyék kormányozzák, s őrült vagy idővel beleőrül az, aki értelmes tevékenységbe kíván itt belekezdeni. De ma már számomra is egyre világosabb: neki volt igaza...

A szerző az Osiris Kiadó igazgatója