A lap újra és újra felhívja a döntéshozók figyelmét arra, hogy környezetünk tudatos kínzásával nemcsak embertársaink millióit végezzük ki, hanem a jövendő generációk létfeltételeit is.

A baj pedig bajjal jár. Nem elég, hogy a fejlett világ vezetőinek többsége kevéssé elkötelezett az olyan globális válságok kezelésében, amelyek elsősorban a golyóbis elmaradottabb felét érintik, de sokszor még a krízisek az eszkalálódását is elősegítik.

Elég, ha Zimbabwe esetét említjük. A 2008-as választásokat megelőzően a hadsereg potentátjai bejelentették: csak az országot közel három évtizede vezető Mugabe elnök győzelmét fogadják el. Az eredményeket nem hozzák nyilvánosságra, az ellenzék tiltakozik, míg végül Mugabe nemzetközi nyomásra a hatalom megosztására kényszerül kihívójával, Morgan Tsvangiraijal. A New York Times riportja döbbenetes képet fest az ország mindennapjairól. A hatalommegosztás nyomán a kormányba belépő David Coltart oktatási miniszter iszonyú állapotokkal találkozott. Miközben az iskolák többsége bezárt, gyerekek ezrei maradtak elfoglaltság nélkül a mindennapokban, a központi apparátus egyik tagja arról tájékoztatta: E osztályú Mercedest kaphat mint a kabinet tagja. Coltart nem élt a lehetőséggel. Mugabe lojalitást igyekezett vásárolni.

Hiába törik össze magukat az újonnan munkába állt demokraták, hogy elérjenek valamit, nincs esély az ország újjáélesztésére, ha a fejlett világ segélyei elapadnak. Sok milliárd dollár kellene az építkezéshez. Ám a segélyeknek feltételei vannak: szabad sajtó, a politikai foglyok szabadon bocsátása stb. A segítség blokkolása viszont elsősorban nem Mugabét bünteti, hanem a nyomorultak millióit. Coltart azt mondja, ha a következő pár hétben nem lesznek képesek az oktatási rendszer stabilizálására, akkor tanárok ezrei távozhatnak akár az országból is. A hiperinfláció miatt a pénz értéke mérhetetlen. Nincs miért dolgozni. Oktatás nélkül nincs út, ami előre visz.

Az afrik.com-on Tanella Boni elefántcsontparti filozófus nyilatkozik: minden bajok gyökerének és minden fejlődés zálogának az oktatást mondja. Véleménye szerint sok minden nem pénz kérdése, mert az értékek és módszerek újragondolása nem az anyagi források függvénye, hanem a társadalmi akaraté. A holnap ül ma az iskolapadokban. Nemcsak a lehetséges kitörési pontokról, a nők helyzetéről, az oktatás szerepéről értekezik Boni, hanem a nép képviselőinek felelősségéről is. A társadalom bizalmát bíró politikusokat szeretne látni és civil társadalmat, ami nemcsak "pro forma" létezik stb. A fordulatok ismertek.

A világ számos országában mond hasonlókat az idealista értelmiségi. Ezúttal egy elefántcsontparti nő beszél ott, ahol százmilliók nem jutnak iható vízhez; ahol járványok pusztítanak, mint a sötét középkorban; ahol évtizedeken át fékezhetetlen diktátorok aláznak meg milliókat, s csúfolják tízmilliók nyomorát. S mindez még csak előjátéka annak az élelmiszerválságnak, ami a gyermekek jelentős részét mészárolja le, kérlelhetetlen magabiztossággal.

Nálunk a nacionalista szellem táplálta szánalmas provincializmus nem engedi, hogy minderről, a világ nyomoráról egyáltalán tudomást vegyünk. Talán jobb is így, mert sokan csak a kreált ellenség pusztító hatalmát olvasnák ki a világlapok segélykiáltásaiból. Merthogy belföldi bajaink fölfogásában is ez lett a divat: a felelősség koloncát a nyomorultak nyakába akasztani.

Baloldali oktatáspolitikus szegregált iskolákat reklamál; rasszista kijelentésekkel tüntető rendőrfőnöke lehet Miskolcnak a helyi társadalom totális támogatásával; a kormány finoman rábólint a "monoki gondolatra"; a legnagyobb ellenzéki párt elnökségi közleményében egy etnikai kisebbséget tesz élő céltáblává. Közben pedig gyilkos szellem járja az országot, házakat éget föl, embereket, gyerekeket lő agyon.

Mert ők az első számú felelősök, akik rothadó kalyibákban élik mindennapjaikat, akik egész életükben nem láttak se mintát, se lehetőséget értelmes életre s munkára.

Napjainkban fiatalok ezrei indulnak hétvégi kirándulásra a másság egységétől feszülő metropolisokba: Londonba, Rómába, Párizsba. Más fiatalok ezrei pedig a (sokszor nem is sokkal) kevésbé elesett szomszéd kertje felé indulnak zöldséget, gyümölcsöt lopni, mert éhes a család.

A kormánypárt kongresszál, a közéletben indulatos vita dúl, hogy kinek kellene vezetni a baloldal legnagyobb szervezett erejét, s pláne az országot. Egyébként meg, akármi lesz a vita eredménye, akárki lép a végrehajtó hatalom élére, azzal kell számolnia, hogy a társadalom elporladt. A korszellem leszakította a közösség perifériájáról azokat, akiket a társadalom szolidaritásának kellett volna megtartania. Akikre pedig a humanista gondolat szövetsége a képviseletét bízta, asszisztált az elfogadhatatlanhoz. A hatalom felé lépdelő néptribun meg gerjesztette az indulatot, ami idáig sodort minket.

De ne higgyük, hogy csak a miénk a részvétlenség dicsősége. A fél világ velünk tart.

A szerző egyetemi hallgató