Az EU csúcstalálkozóján az európai sztrájkmozgalmakra válaszul inkább azt mondták, hogy ebből is jó sokat meg abból is jó sokat. Mármint gazdaságélénkítésből és pénzügyi szabályozásból. Mondani meg sok mindent lehet, nem kerül semmibe, bár előbb-utóbb mindenütt parlamenti választásokat rendeznek.

A tavaszi eszmecserének valójában ez volt a tétje: meg lehet-e nyugtatni az egyre idegesebb közvéleményt, hogy az európai kormányok és intézmények végzik a dolgukat, s valóban mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a dolgok rosszabbra fordulását. Ez ugyan eddig nem sikerült, ezt jól mutatják a frissített adatok, de türelem, mondják Brüsszelben és a többi fővárosban, már annyi pénzt elköltöttünk, hogy csak történik valami.

Amíg nincs javulás, aligha nyugtat meg bárkit is ez a szöveg. De Európa messziről startolt. Késve ismerte fel a veszélyt, lassan jutott el a megkülönböztetésmentes, az egységes piac szellemét kifejező, valamennyi tagország számára egyenlő feltételeket teremtő megközelítés szellemének gyakorlati alkalmazásáig, az önmagára húzott kényszerzubbony, pontosabban az eurózóna feltételeinek lazításáig, a versenyjogszabályok rugalmas kezeléséig, s legalább a teendők listájának elkészítésééig. De eljutott, s most egységes hangot kellene megütnie, hogy az április eleji londoni globális tárgyalásokon az Európai Unió véleménye jelenjék meg, s ne britek, franciák, németek és olaszok beszéljenek el egymás mellett, miközben az amerikaiak, a kínaiak, az indiaiak pontosan tudják, mit akarnak.

E válság oka valójában a világgazdaság fantasztikus sikerében keresendő, abban, hogy Kína és India bevonása a nemzetközi termelés vérkeringésébe hatalmas pénzbőséget teremtett, e bőség viszont túlzott, olykor bűnös kockázatvállalásra késztette a befektetők nagy részét. A megoldás nem is lehet csupán a pénzügyi szabályozás szükséges, de egyes elemeiben máris fölöslegesnek látszó átalakítása, hanem a megbomlott globális pénzügyi egyensúly helyreállítása, a többlettel rendelkező országok költekezése és az eladósodottak önmegtartóztatása. Egyben a megváltozott erőviszonyok elkönyvelése a pénzügyi intézményekben, amelyekben nemcsak az Egyesült Államok súlyának kell csökkennie, hanem az európai jelenlétnek is új formát kell öltenie. Az országok helyére az EU-nak kellene beülnie, s az unió érdekeit képviselnie.

A közös hang megtalálásának igénye arra utal, hogy érlelődik a felismerés: a mélyebb unió, a még nem ratifikált lisszaboni szerződésen is túlmutató, föderatívabb, a döntéshozatalban hatékonyabb és gyorsabb rendszer állhat helyt az új főszereplőkkel gyarapodó nemzetközi versengésben.