Hét év restauráció
A szerző közgazdász
Kezdjük mindjárt az elején: hét éve, a választásokat követően a választásokon alulmaradt párt vezetője tömeggyűlést tart. A bukott kormány tagjai egymás után célozgatnak arra, hogy választási csalás miatt veszítettek. Így volt ez a szocializmusban? Az ellenzéki párt mellett létrehozzák az ellenzéki tömegmozgalmat, a polgári köröket. Az ellenzéki párthoz közel álló lap terhelő dokumentumokat tesz közzé az új miniszterelnökről, kis híján felbomlik a kormánykoalíció. Merthogy továbbra is koalíciós kormány van, amelynek két pártja hat éven keresztül folyamatosan vitában áll egymással - keményebben, mint ez polgári demokráciákban szokásos.
Két évvel a "restauráció" kezdete után választásokat tartanak az Európai Parlamentbe (merthogy az ország továbbra is az Európai Unió tagja, a "restauráció" a rendszerváltás egyik fő vívmányát, az ország EU-tagságát ugyanúgy nem teszi kérdésessé, mint a NATO-tagságot). Ezt a választást fölényesen megnyeri az ellenzék. A kormány olyannyira koalíciós, hogy a ciklus közepén, 2004-ben a kisebbik partner megvonja bizalmát a miniszterelnöktől, aki erre távozni kényszerül. Orbánék szeretik ezt puccsnak nevezni, holott ez a többpárti parlamentarizmus, a koalíciós kormányzás tipikus jellegzetessége. A "restauráció" harmadik évében lejár a hivatalban levő köztársasági elnök mandátuma. A két kormánypárt nem tud megegyezni az utódlásról, így az ellenzék jelöltje lesz a Köztársaság új elnöke. A "restauráció" éveiben nem gyengül, hanem megszilárdul a hatalommegosztás rendszere: nemcsak az új köztársasági elnök a Fidesz jelöltje, de az ellenzékhez közelebb álló személyt fogadnak el a kormánypártok által jelölt kurátorok rádióelnöknek, politikailag semleges közgazdász lesz a Nemzeti Bank elnöke, és ellenzéki támogatás híján sem tv-elnököt, sem számvevőszéki alelnököket nem lehet választani.
A "szocializmus restaurációjának" részeként folytatódik a privatizáció: eladják a Postabankot, a Földhitel- és Jelzálogbankot, a ferihegyi repülőteret üzemeltető céget, a Malévot és a MÁV egy részét.
A negyedik év végén ismét szabad választásokat tartanak. Ezt még megnyeri a kormánytöbbség, ám fél évvel később az önkormányzati választásokon vidéki nagyvárosok egész sora és tizenkilencből tizennyolc megyei irányítása kerül a Fidesz kezébe. Ez volna a szocialista restauráció?
A restauráció ötödik évében az ellenzék kezdeményezésére népszavazást tartanak, azon a kormány súlyos vereséget szenved, és visszavonni kényszerül azokat az intézkedéseket, amelyek, mint a vizitdíj, a tandíj vagy az egészségbiztosítás részleges privatizálása, biztosan nem a szocializmust hozták volna vissza. A restauráció hatodik évében felbomlik a kormánykoalíció, kisebbségben kormányoznak tovább a szocialisták. Parlamenti demokráciákban gyakori az ilyen, pártállamban elképzelhetetlen.
Mire véljük hát Orbán állítását?
Lehetne úgy válaszolni, hogy ebben a hét évben ismét emelkedett a családi pótlék, akárcsak a szocializmusban, több száz kilométer autópálya épült, akárcsak a szocializmusban, újra elindult a metróépítés, akárcsak a szocializmusban... Ne válaszoljunk így, legyünk vele tisztában: e hétéves időszak első négy évében az ország lehetőségeit meghaladó mértékben emelték az életszínvonalat és növelték az állami beruházásokat. A szocialista vezetésű kormány felelőtlen, mondhatni kalandor gazdaságpolitikát folytatott. Mindjárt a kormányzás átvételétől fogva úgy viselkedett, mint a két jobboldali kormány, az MDF- és a Fidesz-kormány a maga ciklusának második felében. Súlyos felelősség terheli a szocialistákat és a hat évig velük kormányzó szabad demokratákat azért a helyzetért, amellyel az ország most küszködik. Meg azért is, hogy kormányzásuk idején újabb korrupciós ügyek lepleződtek le - mint ahogy kormányzása idején a Fidesz is furcsán bánt a közpénzekkel. De hogy ez restauráció lenne, szocialista restauráció, az képtelen állítás. Az a funkciója, hogy azzal is legitimálják Orbán hatalmi igényét, hogy azt egyenesen a demokratikus rendszerváltásból mint célból vezeti le. Azzal is elvitatja a szocialisták jogát a kormányzásra, hogy őket a rendszerváltás előtti világ folytatójaként bélyegzi meg. Csakhogy mindennek semmi alapja nincs. Aki ma a rendszerváltás előtti világ fontos elemeit: az állam tulajdonosi szerepét, a független közjogi intézmények kormányellenőrzés alá vonását, vagy például a kulturális vezetői (például színigazgatói) tisztségek politikai alapon történő betöltését stb. ma a legmarkánsabban képviseli, az éppen Orbán Viktor és pártja, a Fidesz. Valamiféle restaurációval az ő hatalomra jutása fenyegetne.
Részlet Orbán Viktor beszédéből
