Tizenkilenc esztendővel ezelőtt a silány italokkal és hazug szavakkal felhergelt falusi románok autóbuszokkal jöttek be Marosvásárhelyre, ahol a magyarok több évtizedes tiltás után végre méltó módon ünnepelték nemzeti ünnepünket. A jövevények baltát szorongattak és gyilkos jelszavakat ordítoztak; sokak testi épsége, Sütő András fél szeme sínylette meg első rohamukat.

Aztán ott állt egymással szemben a két tábor. A magyarokat, akik pl. szőnyegleszorító pálcákkal fegyverkeztek fel, körülözönlötte a szekercékkel, vastag dorongokkal felszerelt román tömeg. A kettőt igen vékonyra sikeredett kordon választotta el - minden öt méterre ha jutott egy katona. Nyilvánvaló volt, ha a felbőszült tömeg megindul, elsöpri őket, és elsöpri, lemészárolja a magyarokat is. Márpedig a tömeg indulni készült. Percről percre nőtt a feszültség, érzékelhető volt, hogy a bősz szavakat hamarosan gyilkos tettekre váltják.

Ekkor megjelent a tér túlsó oldalán egy új, hatalmas tömeg. Némán közeledett - nem lehetett tudni, hová csatlakozik ez a sokaság. Aztán felharsant az egykor sokat idézett, de azóta elfeledett kiáltás: Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok! A marosvásárhelyi magyarok megmenekültek.

Az utóbbi időben, amikor oly sokat beszélnek cigánybűnözésről, az évszázadok óta e hazában élő cigányokat idegen testnek, eltávolítandó gennyes gócnak tekintik, amikor az alattomos módon lemészárolt négyéves kisfiú és édesapja sorsa egyre több emberből vált ki közömbös vállvonogatást, illene a tizenkilenc évvel ezelőtti Marosvásárhelyre is emlékezni.

De nem emlékezünk. Feledékenységből? Lehet. Remélem, hogy csak a memóriánkkal van gond. Mert ha nem - az elkeserítő.

Csík István

Budapest