Szó, ami szó, magam is csodálkozom, hogy a szabadversenyes szocializmus és a központilag újraelosztó kapitalizmus építői hogy hagyhatták érintetlenül mostanáig a tudományos vizsgálódás szabadságának legfőbb letéteményesét, a Magyar Tudományos Akadémiát, ezt a széchenyista csökevényt. Felháborító, írja Polonyi, hogy "a tudománypolitikát nem ők alakítják, hanem egy laikus (sic!) tudóstestület".

"A demokratikus rendszerek sajátossága", vesz nagy levegőt a szerző, "hogy az állam vezetése a választópolgárok ellenőrzése alatt áll". Áll vagy nem áll a mai tömegtársadalmakban, erről hallottam már vitatkozni politológusokat, az viszont bizonyos, hogy a nagy proletár kulturális forradalom kifulladása óta kevesen vonták le ebből azt a merész következtetést, hogy az állam vezetőinek mindjárt a tudomány, a művészet, az erkölcs vagy éppen a vallás kérdésében is maguknak kellene követelni a végső szót, hivatkozva a választópolgároktól nyert felhatalmazásra.

Éppen ellenkezőleg, a demokratikus kormányzás nélkülözhetetlen előfeltételének tekintették a tudományos vizsgálódás szabadságát, ami közelebbről azt jelenti, hogy a hatalom nem avatkozik a tudomány köztársaságának belügyeibe. Friedrich Hayek például az ötvenes években kötetnyi terjedelemben fejtegeti, hogy az a bizonyos "út a szolgaságba" a tudományos tevékenység állami tervezésén, szervezésén és ösztönzésén keresztül vezet. A liberális álláspont természetesen nem kötelező, de aki a végrehajtó hatalomra bízná a tudománypolitikai és tudományfinanszírozási döntéseket - hogy mit kutassunk, hogyan, ki és miből -, annak ki kell jelentenie, hogy a politikusok a legilletékesebbek eldönteni, hogy a tudomány területén mik a fontos kérdések és melyek a releváns válaszok. A tudománypolitika kérdései ugyanis elválaszthatatlanok a tudomány kérdéseitől.

Minél gyengébb lábakon áll egy országban a kormányzat társadalmi ellenőrzése és elszámoltathatósága, minél kevesebb hajlandóságot mutatnak a gazdaság szereplői pillanatnyi profitérdekeiken túlmenő társadalmi célok figyelembe vételére, annál fontosabb, hogy a tudás megújításának intézményei s az igazság kérdéséről folyó vita megőrizze függetlenségét a politikus testületektől és az üzleti érdektől.

Amikor az egymást követő kormányok "tudomásul vették, hogy a sok ezer milliárd forint értékű magyar kutatóhálózatot nem a mindenkori kormány igazgatja, ellenőrzi", bizonyára felismerték, hogy ezt az értéket maguk a tudósok és a tudományos műhelyek hozták létre, ezért államosításának nem volna erkölcsi alapja. S hogy ez utóbbiak tudják a legjobban, mire használják a gondjaikra bízott vagyont. Az igazság kérdése ugyanis nem többségi szavazáson dől el, és nem függ a piaci kereslet alakulásától. Kijelenthetjük, persze, hogy a tudomány feladata nem az igazság földerítése, hanem a többség akaratának szolgálata, vagy a profittermelés, de akkor beszéljünk nyíltan.

Az adófizetők pénzére való hivatkozás - a neoliberális demagógia kedvenc fordulata - ezúttal is hamis. Az igazságszolgáltatást is az adófizetők pénzéből működtetik, mégse jutna az eszébe senkinek, hogy az elefántcsonttornyukban ítélkező bírák nyakába menedzserigazgatót vagy komisszárt ültessen. Polonyi téved, amikor feltételezi, hogy "ez politikai szempontból a demokratikus államberendezkedéssel ellentétes". Lehetetlen, hogy ne hallott volna a hatalmi ágak függetlenségének elvéről, ami nélkül a demokrácia még sokkal gyakrabban fajulna türannisszá, mint szokott. És arról, hogy a tudás hatalom. A tudás-hatalom távoltartása a törvényhozóktól és a végrehajtó hatalomtól az egyetlen biztosítéka annak, hogy egyáltalán igazunk lehessen. Kisajátítására az elmúlt évtizedekben több sikeres kísérlet történt. A közszolgálati médiumokat például a médiatörvény pártszolgálati szerepkörbe kényszeríti. A kultúrafinanszírozás csatornáinak függetlensége sem a régi már. Ami pedig a tudomány finanszírozását illeti, az ebből oroszlánrészt vállaló központi költségvetésnek minden eszköz a rendelkezésére áll, hogy a pénzéért megkapja, amit a tudománytól megkíván. Sajnos. A valóságos függetlenséget biztosító köz- és magánalapítványok rendszere ugyanis mifelénk nem alakulhatott ki a jól ismert történelmi okokból. A támogatás kultúrája nélkül pedig a kultúra támogatásából a tudás korrumpálása lesz.

Akadémiánk szervezete, működése, különösen a kutatóintézetek státusza persze vitatható, folyik is ilyen vita. De attól nem kell tartani, hogy az Akadémia kisajátítaná a tudomány képviseletét. Ha akarná, se tehetné. Mi vagyunk többen, egyetemi oktatók-kutatók. Az akadémiai intézetek és egyetemi műhelyek közötti kapcsolatok elégtelensége is az utóbbiakon múlik: senki idegent magunk közé nem engedünk. Magunk is élet-halál harcot folytatunk az órakeretekért, a hallgatókért, az állásunkért, miután az állami tudománypolitika és menedzsment-szakértelem az ő mérhetetlen bölcsességében előbb oktalanul felduzzasztotta és elsekélyesítette a felsőoktatást, most pedig ott takarékoskodik, ahol még egyetemi jellegű tevékenység folyhatna: a mester fokozatú képzéseken.

Polonyi aggályaival ellentétben, nem hátránya, hanem előnye a törvényjavaslatnak, hogy "nem jut el még odáig sem, mint a felsőoktatási törvény, hogy legalább gazdasági szakemberekből, menedzserekből hozná létre ezeket /ti. az irányító/ testületeket. Sem az Akadémia közvetlen vezetésében, sem a kutató intézetek vezetésében nincs nyoma a professzionalizálódásnak". S még szerencse, hogy így van! Korunk élenjáró tudománya, a menedzsmenttudomány, s különösen annak ká-európai változata nem egyéb, mint a gazdasági bürokrácia uralmi igényeinek trójai falova. Ez a professzionalizmus, ami oly sikeresnek bizonyult az államháztartás vitelében, méltán vonzza Polonyit, ami azonban a tudományos intézmények irányítását illeti, bátran kijelenthetjük, hogy szerepe csak alárendelt lehet, s a stratégiai döntések jobb helyen vannak a tudományos műhelyek szakmai vezetőinek kezében. Az önrendelkezés és önkormányzatiság elve iránti megvetés már-már komikussá teszi Polonyi felháborodását, amikor arról ír, hogy az akadémiai kutatóintézeteket, horribile dictu "olyan testületek vezetik, melyeknek tagjai ugyanezen intézményekben dolgoznak, tehát működésüket lényegében önmaguk határozzák meg". Az önrendelkezés a teljesítményérdekeltségnek nem ellentéte, hanem előfeltétele! Ezzel szemben a külső gyámkodás és beavatkozás felmenti a felelősség alól a döntéseikben korlátozott szervezeteket.

Aki az akadémiai intézetektől, egyetemi műhelyektől (általános iskoláktól, önkormányzatoktól stb.) felelős gazdálkodást és jobb teljesítményt vár, ne anyagi és bürokratikus függőségüket erősítse, hanem a függetlenségüket! Csalhatatlan minőségbiztosítási szisztémáit pedig mindenekelőtt a minőségbiztosítás céljára bevezetett hazai rendszereken próbálja ki! Ha pedig azt kívánja, hogy a kutatók kutassanak, a tanárok tanítsanak legjobb tudásuk szerint - amit most nem tesznek - tegye a következőket:

Biztosítsa az intézmények alaptevékenységéhez nélkülözhetetlen forrásokat, s ne kényszerítse az ott dolgozókat arra, hogy egyik pályázatról a másikra tengődjenek, vezetőiket, hogy a mindenkori kiírásoknak megfelelő rögtönzésekkel, a pályázati bürokrácia félrevezetésével vagy kiszolgálásával keressék kenyerüket. Növelje az intézmények belső demokráciáját, a tudományos közvélemény ítéletének súlyát. A szakmai konkurenciaharc szorítsa ki azokat, akik kutatói vagy oktatói állásukban nem nyújtanak értékelhető teljesítményt. Teremtsék meg az oktatás és a kutatómunka közötti szerves kapcsolat költségvetési feltételeit. A tudománypolitikai döntésekben - a személyi döntésekben is - azoknak a kutatóknak a véleménye tükröződjék, akik teljesítményükkel bizonyítottak. Ne a kormányzat és ne a politikusok, hanem a kollégák és tanítványok elismerésére törekedjen, aki a tudományos pályán vinni akarja valamire. Hangsúlyozza s ne korlátozza mindebben a Magyar Tudományos Akadémia felelősségét, követelje, ha kell, belső megújulását.

De nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy az Akadémia elefántcsonttornyának lerombolását szorgalmazó álláspont számára az állami fennhatóság helyreállítása nem öncél, csupán eszköz. A kormányzat közvetlen beavatkozásától azt remélik, hogy az majd rákényszeríti a saját belterjes problémáikkal elfoglalt tudósokat a piaci versenygazdaság igényeinek kielégítésére. Korábban, a HVG-ben Polonyi is úgy vélekedett, hogy Magyarországon azért olyan csekély a vállalati szektor hozzájárulása a kutatás és oktatás finanszírozásához, mert a mieink "nem képesek együttműködni a piac szereplőivel". Ennek azonban más, valószínűbb magyarázatára is ráakadhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy nálunk a gazdaság nagyobbik része olyan nemzetközi hálózatok kezében van, amelyek K+F tevékenységüket az anyaországban koncentrálják, és nálunk alig áldoznak a szakemberek és technológiák fejlesztésére. A gazdaság hazai kézen levő része pedig döglődik.

A kormányzat természetesen sokat tehetne azért, hogy a Magyarországon felhalmozódó jövedelmek tulajdonosai számára vonzóvá - vagy elkerülhetetlenné - tegye a beruházást a hazai K+F szektorba. Ez előnyösen mérsékelné a jövedelmek - valamint a fiatal tudósok - elvándorlását.

Egyébként pedig egyre többen írnak arról, amit Bródy András már 1983-ban publikált Lassuló idő című röpiratában, hogy amióta a tudományos kutatást eszközigényessége rákényszeríti, hogy a piac megrendelésére dolgozzon, a tudományok fejlődése világszerte lelassult, mivel a hangsúly a mindig és szükségképpen bizonytalan kimenetelű alapkutatásokról átkerült a közvetlenül alkalmazható ismeretekre.

A szerző író