Gyurcsány maradjon...? Menjen...?
A miniszterelnök persze nyilván azt gondolja magáról, hogy képes kormányozni. Eddig öt éve volt arra, hogy bebizonyítsa. És? Megvalósította-e hangzatos kormányzati céljait? Gyarapította-e valamelyest a nemzetet, a társadalmat? Növelte-e pártjának támogatottságát? A tények szerint sajnos nem. Személyes népszerűségi indexét tekintve még rosszabb a helyzet. Brechttel szólva a nép mintha teljesen elvesztette volna a kormányfő bizalmát, s ilyenkor merül fel az ominózus kérdés: nem volna-e itt az ideje a tudatlan és roppant hálátlan népet leváltani?
Gyurcsány szűk öt év alatt sem tanulta ki a kormányzás - egyébként nem könnyű - csízióját, noha fáradtságot nem ismerve, szorgosan kommunikál, zajong és zakatol. Nem tudja, de teszi, merthogy merni persze meri - abban hiba nincs. Energikus ötletelését nálánál jóval kisebb energiaszintű kollégái dermedten figyelik. Bizonyára szorongva gondolnak Gyurcsány felfedezőjének, Vitányi Ivánnak szavaira, aki azt mondta egykor, hogy Gyurcsánnyal az esély és a rizikó egy személyben jelent meg a szocialista horizonton. Igaza lett. Az esély már oda, a rizikó viszont itt "tarol". Gyurcsánynak mennie kell, mégpedig mielőbb, hogy az MSZP maradhasson.
Gyurcsánynak is érdeke lenne, hogy helyzetét átgondolva, minél előbb politikai pihenőre térjen: türelmes pártjának és önmagának ne okozzon több kárt ismeretei és önismerete hiányosságaival. Hiszen politikusi mércével mérve még fiatalember, s kellő önkritikai erővel, tanulékonysággal, számos hiányosságát kijavíthatja még. Ha képes lesz rá, visszatérhet pártja élére.
Most azonban a nagy pártfiaskó komoly veszélye nélkül Gyurcsány aligha folytathatja. Ő már megbukott, az MSZP talán még nem. A miniszterelnök nem azért bukott meg, mert nem eléggé baloldali (lásd a balosok kritikáját). Nem is azért, mert túlságosan is az (ahogy néhai koalíciós partnerei tartják). Hanem azért, mert a kormányfői pozícióra alkalmatlannak bizonyult. Nem sikerült neki eltérő élethelyzetben lévő társadalmi csoportok különböző érdekeinek kiegyensúlyozása, összeegyeztetése. Ne vonjuk kétségbe, hogy nagyon akarta ezt, csakhogy középbalos néppárti politikusként sem a tőke, sem a munka világának érdekeit nem tudta igazán képviselni. Nem elegendő, hogy bármikor kész retorikai arzenálján a helyzettől függően azonnal változtatni, amint azt a tavaly márciusi népszavazást követően pár óra leforgása alatt be is bizonyította. Reformdühében először megrótta a népet, mert úgy szavazott, ahogy, majd felocsúdott és az eredményt kelletlen akceptálva, meghirdette a "bársonyos reformokat". Aztán a világgazdasági válság hatására gyorsan le is tépte reformlándzsájáról a bársonyt, és jelenleg megint a népszavazás eredményét ócsárolja. Ezért ma már sem a tőke, sem a munka világa nem bízik meg benne, ami egy néppártnak, a politikai álmoskönyv szerint, maga a választási tragédia.
Gyurcsány további regnálása nem csak azzal fenyeget, hogy az MSZP kirívóan rossz eredménnyel zárja a soron következő parlamenti választást. Nagyobb veszély ennél, hogy az ellenzékbe szoruló szocialisták, élükön Gyurcsánnyal, hosszabb időre elveszítik minden koalíciós potenciáljukat. Gyurcsány személye olyan tehertétel, amivel még egy ideológiailag és szakmailag kompaktabb néppárt sem tudna egykönnyen megbirkózni, még akkor sem, ha a kormányra kerülő jobboldal bicskája - valószínűleg - hamar beletörik majd az ország előtt tornyosuló feladatokba. Mert könnyen bekövetkezhet egy olyan "lengyelesedés", amely a magyar politikai baloldalt tartósan statiszta helyzetbe kényszeríti, hogy aztán a kormányzati és az ellenzéki szerepeket jó időre a mérsékeltebb és a radikális jobboldal töltse be. Mint sámán, avagy köztársasági elnök, Orbán akár ki is maradhatna ebből, hiszen a Fidesz radikálisai a Jobbikkal együtt könnyen eljátszhatják a Kaczynski fivérek szerepét, míg a Fidesz nyugatosai a felvilágosultabb Tuskét.
A szocialisták kongresszusa alkalmat nyújt az MSZP vezetői és küldöttei számára az ország és pártjuk állapotának megvitatására. A kongresszusi küldöttek felelőssége, hogy tovább asszisztálnak-e pártelnökük kínos vergődéséhez, döntésképtelenségéhez. Hallgatnak, mint oly sok esetben és hallgatják Gyurcsány jól hangzó, de legtöbbször csak a tetteket helyettesítő szóvirágait, vagy csendre intik az MSZP-t kispárttá zsugorító elnöküket. A cselekvéshez persze a szocialistáknak öt év után fel kellene ismerniük, amit az Európai Unió vezetői legutóbb néhány óra alatt felismertek. Előkészítetlen, bár retorikailag jól hangzó ötletekkel nem lehet egy országot vezetni, improvizációkkal nem lehet sikeresen válságot kezelni, felhatalmazás nélkül másokat képviselni.
Elszánt, ám nem igazán profi politikusok mindenütt léteznek. Ha véletlenül miniszterelnök is lesz belőlük, akkor igen hamar hathatós kritikában részesülnek, annak minden következményével - visszahívással, leváltással - együtt. Maradásuk az ország állapotát befolyásolja, és ez az őket mindenkor támogató szervezetek, nálunk az MSZP, felelőssége. Ez alól nem lehet kibújni azzal, hogy "a vezető elfoglalta a szervezetet". Ahol ez a magyarázat, ott nem demokratikus alapelvek mentén működik a szervezet. Felelős kormánypárt nem engedheti, hogy a megmosolygásig elhiteltelenedett kormányfő vállán hagyja nyugodni a hatalom terhét.
Magyarország és gazdasága 2004 óta dübörög lefelé a lejtőn - már a régiónkban lévő országokkal sem lehet egy csoportban lévőnek tekinteni, a "sereghajtó" cím is megtiszteltetés. Miért hiszik még oly sokan a szocialisták közül, hogy a világ nemzetgazdaságait is alapjaiban megrengető válság közepette fordulna meg ez a trend? A miniszterelnök baloldaliak között liberális, a liberálisok számára baloldali politikusi szereplése a válság előtt sem bizonyult az ország számára sikeresnek, a válságban pedig kifejezetten bénítja a cselekvést.
A világgazdasági válság nem főhercegi vendég, aki csak a bejelentésre vár, mielőtt belép a bálterembe. A hatásait csak tompítani lehet, de az embereket érintő súlyos áldozatok nélkül még azt sem. A korábban reformokkal kísérletező és azokkal megbukó miniszterelnök bátorsága megroppant. A vezetői szerep elvesztésétől reszketve a Nemzeti Csúcs óta semmilyen, a válságot érdemben kezelő lépést nem mer megtenni. Pedig nem létezik olyan program, ami az emberek számára fájdalommentesen fékezné meg a válságot - származzon akármilyen ideológiából. Érzi ezt a miniszterelnök is. Előbb saját programjára hivatkozva - ami még nincs kész, hacsak a február 16-i parlamenti felszólalását nem tekintjük annak -, elutasította a Reformszövetség "imponáló és dermesztő" programját, majd két héttel később bejelentette, hogy megismerte "a magyar emberek reform iránti elkötelezettségét" és most már a dermesztőnél is keményebb megoldásokban gondolkodik. Ismét szómágia tettek helyett.
Az MSZP jelenlegi társadalmi támogatottsága mellett dönti el a kongresszus, hogy Gyurcsány Ferenc - az egyedüli elnökjelölt - vezetheti-e a pártot. Ez a párt belügye. De ha a felelősségnek legalább az utolsó zsarátnoka pislákol még valahol a mélyben, akkor a szocialisták nem hagyhatják, hogy Magyarország kormánya tovább hiteltelenedjen. A válságot csak nagy társadalmi támogatottsággal bíró politikai erők és hiteles, dönteni tudó vezetők lehetnek képesek kezelni. Önmagában a szakmai programok - legyenek azok állam- vagy piacpártiak - szükséges, de nem elégséges feltételei a válságkezelésnek.
Az MSZP kongresszusi küldöttei legalább három lehetőség közül választhatnak: Mindkét pozíciójában támogatják Gyurcsányt, kockáztatva ezzel, hogy esetleg az utca irányítja majd az eseményeket, s az emberek kikövetelik az előrehozott választásokat. A másik lehetőség, hogy a kongresszus legalább a kormányfőváltásra tesz javaslatot, s az új miniszterelnök kármentőként menedzseli a válságot a parlamenti választásokig. Gyurcsány Ferenc pedig marad a várhatóan ellenzékbe szoruló szocialista törpepárt élén. A harmadik megoldás, hogy a kongresszus az ország és az MSZP érdekében mindkét pozíciójából visszahívja a miniszterelnök-pártelnököt, minimalizálva a további veszteségeket és a kockázatokat.
A kongresszus résztvevői talán nem kerülik meg a szembenézés és a döntés felelősségé: Maradjon? Menjen?
Galló Béla politológus, az Egyenlítő főszerkesztője
Gábor Péter közgazdász
