Csakhogy Sólyom László hagyományt akar teremteni: azt szeretné, hogy a köztársasági elnök külhoni magyarok körében is gyakran megjelenjen nemzeti ünnepeinken - ahogy ő fogalmaz: "az egymáshoz tartozás napjain". Nemes cél, megéri még a konfrontációt is - bizonyos határig. A vajdasági incidens nem is tántorította el őt e tervétől.

Az igazi feketeleves azonban Erdélyben várta. A romániai fogadtatás körülményeiből az államfő számára is világossá válhatott, hogy a szomszédos államokban nem mindenhol osztják azt a véleményét, hogy "a határon túli magyarokkal való együtt ünneplés hozzájárul az adott két ország kapcsolatainak javulásához". Még csak azt sem lehet mondani, hogy ezt a szomszédaink finoman, kulturáltan adnák folyamatosan a tudtunkra. Még Boris Tadics volt a legdecensebb - egyben a legügyesebb: azt is elérte, hogy a vajdasági magyarok összekülönbözzenek az anyaország legmagasabb közjogi méltóságával. Robert Fico tavalyelőtt jóval érdesebben fejezte ki rosszallását Sólyom révkomáromi magánlátogatása miatt, amikor is már-már azt helyezte kilátásba, hogy nem engedi be Szlovákiába a magyar államfőt előre nem egyeztetett látogatásaira, ha "megfeledkezik arról, hogy nem Észak-Magyarországon, hanem Dél-Szlovákiában jár".

Most pedig Sólyom Lászlónak valóságos kálváriát kellett járnia, hogy eljusson Nyerges-tetőig. Vállalta, de az eléje gördített sunyi, alamuszi román akadályok láttán nem is nagyon maradt számára más választás. Hiszen egyértelmű volt (ezt a román sajtó is elismeri), hogy Bukarest a látogatás kapcsán egyszerűen kötekedni akart Magyarországgal. Ugyanabból az okból egyébként, mint azt Pozsony és Belgrád tette, teszi. Mindhárom ország irtózik és tart az ott élő magyarok önkormányzatisági vagy autonómiatörekvéseitől, és igen rossz néven veszi az ezeket támogató gesztusokat. Annál inkább, minél magasabbról érkeznek.

Természetesen mindez nem bátortalaníthat el bennünket abban a szándékunkban, hogy támogassuk a környező államok magyar közösségeinek minden ésszerű, az európai keretekbe illeszkedő, az identitás megőrzésére irányuló elképzelését. Közben azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szóban forgó országokban ezek az ügyek gyakran éles és fontos belpolitikai játszmák tétjét jelentik. A politika és a diplomácia művészete pedig éppen abban áll, hogy súlyozni tud a problémák között, képes felismerni: az adott viszonyrendszerben mi a leghasznosabb az érdekérvényesítéshez, mivel segítünk a legtöbbet azoknak, akiknek segíteni akarunk.

E pillanatban még nehéz eldönteni: ebből a szempontból teljes körültekintéssel járt-e el a magyar politikadiplomácia a nyerges-tetői út szervezésekor. De bizonyos jelek arra utalnak, hogy nem. Mert ez a látogatás végül is pontosan olyan forgatókönyv szerint zajlott le, ahogy Bukarestben megírták. A magyar diplomácia pedig - úgy tetszik - csak asszisztált ehhez. Nem tudta idejében érzékelni a román csapdákat, megóvni a megaláztatástól az államfői hivatalt, enyhíteni a kétoldalú kapcsolatban keletkezett károkat. És hát: nem is kellett volna ilyen tortúráknak kitenni Sólyom Lászlót. Még ha ő ezt látható örömmel, méltósággal, a jó ügyhöz illő elszántsággal vállalta is.