Egész évben inkább van március 15., mint március 15-én.

Pedig egyébként a születésnapokon okosan csalunk: csak az örömre emlékezünk, a születés kínjai, kockázata nélkül. Március 15., a magyar nemzet születésnapja éppen fordítva mutatja magát évek óta. Csak a gyötrelmek látszanak, sőt, még azok is csak úgy, mintha a fogantatáshoz nélkülözhetetlen két fél még nem is találkozott volna. Terméketlen idegenséggel méregetik egymást.

Március 15-én, amelyik kormányon van, elfoglalja a Múzeumkertet, ahol annak idején mindenki együtt volt, a másik meg valahol éppen a kert visszafoglalására készül.

Minden fordítva van. A magyar nemzet születésének ünnepe a meghasonlás kitüntetett alkalma. Fordítsuk meg mi is, kezdjük a végén. Egy kis település helytörténetében találtam a leírást Világosról, ahogy az oda tartozók átélték: hős honvédek egymás nyakába borultak, úgy búcsúztak. Emléket adtak egymásnak. Minden ember fejét lesütve, egyedül járt, sóhajtva, káromkodva... A gyalogság egész éjjel lövöldözte és elpusztította minden készletét. A huszárok egy része nyergelt és nekiindult a világnak, mások lovaikat szúrták le, ismét mások leszedve mindent róluk, szabadon eresztették, és azok vadul száguldoztak a táborban... Irtóztató éjszaka volt ez. Szitkok, istenkáromlások, ordítások, lövöldözés, lónyerítés, búcsúzás, lóhörgés, trombita és dobszó vegyesen hallatszott.

Térjünk vissza 15-éhez. A Múzeumkertből indultunk. Mentünk fel Táncsicsért. Kicsit figyelhettünk volna rá. Kiszabadítottuk, örültünk, s fel sem tűnt, hogy nem jött velünk a színházba ünnepelni. Inkább hazament. Persze, rég volt már otthon, ha szabad ilyen hétköznapian fogalmazni, de volt ebben a tartózkodásban más is.

Nemigen írt ő rosszat a többiekről, csak az egész forradalomról. Mert a nép nem kapott szerinte sokat. Mit ünnepelt volna az elején? Magát?

Nálunk most fordítva van minden. Akkor a naplókba írták be a nagyok, hogy például a mi "Lajosunkat fenékbe kellene rúgni", hogy Táncsicsot, ha nem így hívnák, börtönbe kellene zárni, hogy a pesti márciusi ifjak izgágaságukkal mindent elrontanak, amit a politikusok már elértek. De a nép színe előtt nem estek volna egymásnak. Nemcsak a politika, hanem a gazdaság gondjai miatt sem. Pedig voltak ilyenek, sejthető. Bankpánikkal indult a forradalom. Már a nyugat-európai forrongások hatására is vették ki az emberek a pénzüket a bankokból, azok meg roskadtak össze, ahogy a nagy (fő)könyvben már akkor is meg volt írva.

A ma íródó naplók is érdekesek lehetnek. Biztos azt írják beléjük, hogy nem is olyan véglény a nyomorult, akiről mindig ezt mondom, de ezt csak a naplómnak vallhatom be. A mikrofonban azt üzenem, húzzon el Segesvár felé.

Jó nap az ünnep arra, hogy mások előtt magunkban fedezzük fel a jövő erejét, a szemköztiben a kénköves párolgással múló időt. Hogy bekészítsük a néptáncosokat és a tojásokat.

Volt ez már fordítva, s lesz is még. Ezt ígéri, hogy a gyerekek még visszakérdezés, sandítás nélkül kérik el a kokárdát. Pedig látják, amint erőlködve különtépjük a trikolór vörösét a zöldtől, s nem mutatkozik már fehér sehol. Nem hiszik el, hogy végül nem marad színe a mi forradalmunknak. Világos?