Nem messze az az idő, amikor lelkes pártkatonák az Alkotmánybíróságnál megtámadják majd a természet nekik nem tetsző törvényeit, és nincs kétségem afelől, hogy a taláros testület komolyan nekiveselkedik majd a világegyetem megrendszabályozásának. Addig is, bizonyára tartunk majd népszavazásokat, elsőként például a fajok eredetéről.

A megmaradt kevés pártfüggetlen szakértővel viszont az a baj, hogy időnként hihetetlen politikai naivitásról tesznek tanúbizonyságot. Némileg eltérő érvekkel és vehemenciával ugyan, de szinte valamennyien valamiféle új politikai erő, csoportosulás megjelenését szorgalmazzák. Nem nagyon bíbelődnek azzal, hogy ez milyen színű legyen, zöld, sárga, piros vagy hupikék. Az a lényeg, hogy legyen romlatlan, racionális és hiteles, legyen képes maga mögé állítani a lakosság jelentős tömegeit. Arra számítanak, hogy a magyar politika bűzös mocskából egyszer csak kiemelkedik a tiszta szívű, fénylő tekintetű forradalmárok serege, amely képes lesz egységbe kovácsolni a végletekig megosztott országot, majd határozott léptekkel és emelt fővel kivezet bennünket a válságból.

Erre befizetek!

Sajnos a jövőben is arra kell számítanunk, hogy a politikusok új nemzedékei ebben az erkölcsileg és szellemileg is végletekig lepusztult politikai közegben szocializálódnak majd. Nincs különösebb okuk arra, hogy ne a mai "öregek" nyomdokaiban lépdeljenek. Tessék belegondolni (csak erős idegzetűeknek ajánlott!): a mostaniak húsz évvel ezelőtt még tiszta szándékú, önzetlen forradalmárok voltak. És mi lett belőlük? És ha ez lett belőlük, akkor mi lesz, mondjuk Szijjártóból tíz év múlva? (Ezért vettem ekkora távlatot, mert vélhetőleg Zuschlag majd épp ekkor szabadul.)

A magyar politikai osztály jelenlegi szerves fejlődéséből csak még orrfacsaróbb rohadás várható. A független szakértők vágyálma egy új elit megjelenéséről azt bizonyítja, hogy szerintük a jelenlegi "elit" képtelen kivezetni bennünket a válságból, és nem is nagyon erőlteti. Hatalomra kerüléssel és hatalmon maradással van leginkább elfoglalva, és minden más csak ezután következik.

Függetlenek között nincs komoly vita arról, hogy a kormány képtelen megtenni a válságból való kilábaláshoz szükséges kemény lépéseket. Ehhez nincs megfelelő politikai hátországa, támogatottsága és hitele. Hiába kel a miniszterelnök minden reggel ezer új ötlettel, ha nem képes megvalósítani ezek közül akár egyet is. (Apropó: tudja valaki, hogy hányadiknál tartunk most a száz lépés programban?)

A hiteltelennel szemben ott áll alternatívaként a képmutató, a sima szájú sámán, akinek még ötlete sincs, vagy ha van, akkor jól titkolja. Varázsszavaira népes tábora transzba jön ugyan, de igéinek hatása nem terjed túl ezen a körön. A piac például nem érti, miről beszél.

Ők ketten róka fogta csukaként tartják egymást és az országot sakkban, s amíg ez a politikai patthelyzet fel nem oldódik, addig semmi komoly dolog nem fog történni a válsággal szemben. Közben a világ egy-két-három év múlva csak elkezd majd kikecmeregni a csávából, s lendületbe jön a világgazdaság kereke. Mi meg addig ebben a patthelyzetben, hiteltől hitelig tántorogva megúszhatjuk valahogy bedőlés nélkül. És azt tapasztaljuk majd, hogy épp amikor a világgazdaság felpörög, akkor fognak kulminálni hiteltörlesztési kötelezettségeink. Büszkék leszünk majd rá, hogy mi vagyunk a világ legmegbízhatóbb adósa, közben szépen elhúz mellettünk mindenki, s tovább csúszunk menthetetlenül a perifériára. Mintha egyszer már ugyanez megtörtént volna velünk, nem is olyan régen.

Csak katarzis képes letéríteni bennünket erről a végzetes pályáról. Eljátszom néha a gondolattal: mi történne, ha nem erőltetnénk a talpon maradást, hanem padlót fognánk? Valószínűleg nem válna be Obama jóslata, s nem rántanánk magunkkal az egész fejlett világot, bár kétségtelen, hogy ezáltal - a padlón - a legfejlettebbekkel kerülhetnénk egy szintre. (Nyilaink helyett a gazdaságpolitikánkat félné ezentúl a világ.)

A szcenárió a következő: vagy lassan, hónapról hónapra gyengülve, kivérezve fogunk padlót, s így borzasztó nehéz lesz feltápászkodni, vagy esünk, de közben okosan védjük a lágy, sérülékeny részeket, s ügyelünk arra, hogy ne törjön az, aminek nem muszáj. Vérezni fog, és fájni fog, de talán marad elég erőnk a feltápászkodáshoz.

Azon kapom magam, amivel a függetleneket vádolom: olyasmikről álmodozom, amiknek nincs realitásuk. Nincs ugyanis olyan választási lehetőségünk, hogy ha akarunk, bedőlünk, ha akarunk, nem. Ugyanúgy, mint ahogy nincs hatalomátvételre kész új, tiszta lelkű, és tettre kész politikai osztályunk sem. Csak helyzet van. És a padló egyre közeleg.