A bűntudattól való szabadulás azonban egyfajta agresszivitásba csap át, amennyiben a kilábalás lassúságával járó felelősséget az amerikaiak immár teljes egészében a rajtuk kívüli világ nyakába akarják varrni. Timothy Geithner, Obama elnök pénzügyminisztere azzal a mandátummal utazik Angliába, a G2o névre keresztelt klub tárcavezetőinek értekezletére, hogy megrója a többieket: aránytalanul keveset tesznek az élénkítésért. Szó, mi szó, azokkal a kimondhatatlan számokkal, amelyeket Obama élénkítő programjai tartalmaznak, s amelyek összességükben az éves amerikai nemzeti termék hat százalékával egyenlőek, se az európaiak, se a kínaiak, se a japánok nem versenyképesek.

Csakhogy itt egy bibi. Miközben az Egyesült Államok korlátlanul eladósíthatja önnön költségvetését, mivelhogy a világ fele őnála, dollárban helyezi el a megtakarításait, a többiek nem mondhatják magukat ilyen szerencsésnek. Másrészt Európa, dacára a kontinenst most már szinte teljes egészében átfogó uniónak, nem egy ország, mint az USA. Ami ott központi akarat, az itt legfeljebb kollektív lehet, amelyhez közmegegyezésen át vezet az út. Washingtonban központilag el lehet határozni a közkiadások óriási mértékű növelését és az adócsökkentéseket - Európában nem lehet.

Az amerikaiak nem mondják ki, de most már erősen sugalmazzák, hogy Európa nem érzi át a válság mélységét, nem akar rendkívüli eszközökhöz folyamodni, holott a helyzet ezt követelné meg. Erre én azt mondanám, valóban, de ha azt tekintjük, hogy az Európai Unió országai annyit költenek szociális szolgáltatásokra, univerzális egészségügyi ellátásra és más, államilag finanszírozott támogatási programokra, mint amennyinek Amerika a töredékét se, akkor ez az "érzéketlenség" meg is találja önnön magyarázatát. Az európai ember sokkal inkább érzi magát biztonságban, mint az amerikai, éppen ezért nem is vár el financiális halálugrásokat kormányaitól. Meg aztán van itt olyasmi is, amit az amerikaiaknak tudniuk kéne: minden kollektív európai stimulusprogram értelemszerűen "a takarékos németek" pénzére utazik, aminek Merkel kancellár értelemszerűen ellenáll.

Most azonban fordítanék egyet a beszélyen. Nem hinném ugyan, hogy Timothy Geithner fejében egyfolytában Kelet- és Közép-Európa jár, de ha ő történetesen azt mondaná, hogy nagyobb lélegzetű élénkítési programokkal Európa gazdagabbik fele nem csak és nem is elsősorban a bruttó világgazdasági keresletet növelné, hanem nagyban megkönnyítené, hogy az unió szegényebbik fele visszanyerje nyugati exportpiacait, akkor lelkesen tapsolnék neki. Végtére azt is mondhatná, hogy amikor a magyar miniszterelnök és a magyar ellenzék vezére lényegében ugyanazon a hangon kér kollektív élénkítő programokat (bankok feltőkésítésére, magánszemélyek és vállalatok tartozásainak újraütemezésére, a reálgazdaság friss hitelekkel való ellátására - a la Gyurcsány), akkor ugyanazt pereli, mint Amerika.

Innen nézve ezúttal nem is tűnnek képmutatónak Washington siránkozásai amiatt, hogy az európaiak nem elég aktívak. A baj csak az, hogy nemcsak a pluszköltekezésben, ezernyi más dologban is össze kéne hangolni Amerika és Európa cselekvését, ám erre nézve a saját útját járó Obama-kormánynak még csak elképzelése sincsen.