A szerző politológus

Az első a köztársasági elnök szerepére vonatkozik: "Amit ő nevez tűrhetetlennek, arról az állam és az állampolgári közösség nevében hangzik el ítélet" - írja, és ezért a saját politikai felfogása és az eszmetársai melletti nyílt kiállás elmaradását kéri számon az államfőn. Ez azonban a pluralista társadalom és az államfő alkotmányjogi helyzete közötti összefüggések félreértését jelenti. A pluralista társadalmi csoportok között ugyanis az elnök csak oly módon tudja kifejezni a nemzet egységét - ami jogállásának alkotmányos funkcióját adja -, hogy tartózkodik a szembenálló politikai felfogások vitáiban az állásfoglalástól. Ebből következik, hogy elsősorban csak a nemzet közös ünnepeinek szimbolikus eseményein szólalhat meg, és főként ceremoniális fellépésekben merülhet ki tevékenysége. Vannak más államfői szerepjátszási lehetőségek (lásd az amerikai, az orosz, a francia elnöki szerepet, vagy a cseh Klaus elnök alkotmányjogi szerepét), de a mi alkotmányi szabályozásunk nem ilyen. Ha a mostani államfőnket valamiért kritizálni lehet, akkor inkább a jogállását feszegető politikai állásfoglalásai miatt.

A másik problémát a vitatott cikkben az erkölcs és a morál kifejezések pontatlan használata jelenti. Ezeknek ugyanis két különálló szintjük van, a társadalom egészének, vagy legalább túlnyomó részének meggyőződésében élő morál/erkölcs - a közmorál -, illetve a morálfilozófusok kritikai morális nézeteiben kifejeződő morál/erkölcs. Kis János nem tisztázza, hogy melyikre gondol, amikor az erkölcs és a morál értékítéleteiről ír, de a liberális szellemű jogászok és társadalomtudósok vitáit kiemelve, nagyon valószínű, hogy a kritikai morált érti "a" morál alatt. Írásait ismerve pedig ez a közmorál feletti reflexiókat elvégző kritikai morálfilozófiák egyike lehet, a többek között John Rawls nevével fémjelzett (egyik) liberális irányzat. A kifogásom az, hogy nem teszi explicitté a közmoráltól eltérő síkon mozgó morálfelfogását, miközben az olvasók igen nagy többsége a "morálisan felháborítóról" olvasva a közmorált véli alapnak, és ennek megsértését tekinti felháborítónak.

A harmadik problémát számomra Kis János előfeltevéseiben a politikai korrektségnek az erkölcsi/morális értékeléssel való azonosítása jelenti: "Az ilyen erkölcsi normák betartásában és betartatásában (...) áll az, amit politikai korrektségnek nevezünk". Ez a minősítés felértékeli a politikai korrektség szókészletét és kötelezően előírt viselkedési mintáit, mert ezek ténylegesen - a 70-es években az Egyesült Államok egyetemi campusaiból kiindulva és szélesebben elterjedve - egy szűk értelmiségi csoport politikai felfogásából és politikai célkitűzéseiből alakultak ki, épp a Kis János által is vallott (egyik) liberális irányzat termékeként. Sólyom Lászlónak teljesen igaza van, amikor ezt a nyelvpolitikai harc eszköztárának nevezi, és abban is, hogy ez a nyelvpolitikai tabuvá minősítés egy sor társadalmi feszültség megvitatását lehetetlenné teszi. Ehhez én csak azt tenném hozzá, hogy a politikai korrektség épp e célból jött létre és került át hozzánk is Amerikából: bizonyos kérdések megvitatását ezzel kivonják a politikai nyilvánosságból. A demokrácia létezik, és sok mindenről lehet nyilvános vitát folytatni, de a politikai korrektség szókészletét kezelő liberális értelmiség és a mögötte álló, a média felett domináló tőkéscsoportok a politikai céljaikkal szemben álló vitákat kizárják a demokratikus megvitatásból. Kis János azzal, hogy a politikai korrektség anyagát a morál pátoszával ruházza fel, ezt takarja el, és ezért kell vele vitatkozni.