A szerző nyelvész

Sólyom László azonban nem így gondolja (Népszabadság, 2009. február 28.). Szerinte "a politikai korrektség eredetileg segítőkész, empatikus gesztus, amellyel az erősebb jelzi a gyengébbnek, hogy megérti őt, elfogadja, figyelembe veszi érzékenységét". Teljes tévedés. Például az, hogy az amerikai filmekben évtizedeken át hogyan volt szabad kisebbségieket ábrázolni és hogyan nem, egyáltalán nem az "érzékenységük figyelembevételét" szolgálta, hanem a közvélemény átformálását azzal, hogy nem utalunk olyan tulajdonságokra, helyzetekre, amelyek az őket sújtó előítéleteknek tápot adnak. És ez sikerrel is járt, különben ma nem lehetne ott fekete elnök.

A politikai korrektségbe még az is belefér, hogy csak politikailag vagyunk korrektek, a valósághoz nem vagyunk egészen hűek. Ezzel együtt jár, hogy egy kicsit szépítsük meg a jelent, például legyenek a filmben feketék a pozitív hősök, a fehér hős legjobb barátai, a zseniális sebészek, mert a jelen kegyes szépítésével megszépíthetjük a jövőt - és tényleg. A sokszor túlzásba vitt igyekezet, hogy kerüljük a pejoratív, kellemetlen asszociációkat keltő kifejezések használatát a kisebbségekkel kapcsolatban, ezt a fő célkitűzést szolgálja. Ki lehet nevetni a sokszor bárgyú politikai korrektséget, de a hatékonyságát nem lehet tagadni, annak kézzelfogható bizonyítékai vannak.

Sólyom így folytatja: "De nem a kiszolgáltatottat és az ártatlant védi" a politikai korrektség, "ha ideológiai bunkósbotként használják". A közelmúlt eseményeinek fényében ezt a kissé rejtélyes mondatot csak úgy lehet értelmezni, hogy ha valaki mondjuk számon kéri a miskolci rendőrkapitányon, hogy miért tartja lehetetlennek a cigányokkal való együttélést, vagyis a politikai korrektség bunkósbotjával esik neki szegénynek, akkor nem a kiszolgáltatottakat és az ártatlanokat védi, hanem valaki mást - vajon kit?

A köztársasági elnök úgy gondolja, hogy neki nem illik egyes személyekkel, különösen pedig politikai csoportokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítania (bár államfőként általa fontosnak tartott dolgokban ezt akár kötelességének is tekinthetné). Sólyom ezt formailag betartja, de virtuóz homályossággal pótolja a pártatlanságot. Például ilyeneket mond: "az eddig járt út nem folytatható" (Ki járta azt az utat? Milyen útról van szó?); "Kárba ment rengeteg jó szándékú erőfeszítés" (Kinek az erőfeszítése? Mire tett erőfeszítés?); "a problémahalmazra rárakódott egy hihetetlen ideológiai teher" (Minek a terhe? Mitől ideológiai egy teher? Ki rakta rá?); "minden megszólalást beskatulyáznak" (Kinek a megszólalását? Ki skatulyázza be? Milyen skatulyákba?); "a nyelvpolitikai harc talán most véget ér" (Ki folytatta ezt a harcot? Mi volt a célja?); "elzárják annak a lehetőségét, hogy nyíltan lehessen beszélni a tényekről" (Ki zárja el? Ki elől? Hogyan? Mely tényekről szeretne beszélni?).

Nem az ebben a lényeg, hogy az elnök úr megkapja fogalmazásból a jól megérdemelt elégtelent, hanem az, hogy amit sejtet, az hajmeresztő. Nem arra gondolok, hogy elégedetlen a cigánysággal kapcsolatos eddigi politikával - minden oka megvan rá. Arra gondolok, hogy a politikai korrektség szerinte megakadályozza, hogy "nyíltan beszéljünk a tényekről", és, mint később kiderül, "nyelvpolitikai harcon" azt érti, hogy tilos kimondani a cigány szót.

Szögezzük le, hogy Sólyom a legjobb esetben is téved: a rengeteg közül néhány cigány szervezet szívesebben használja a roma megjelölést, de sem a cigányok többsége, sem jelentős politikai csoportok, sem a politikailag korrekt közvélemény nem ellenzi a cigány szó használatát. De ha ellenezné is, miért akadályozná az a nyílt beszédet? Sólyom ugyanazt a hazugságot sejteti, amit a jobboldali média - ők ugyanis be akarták magyarázni az embereknek, hogy az antifasiszta közvélemény azért kifogásolta a miskolci rendőrkapitány szavait, mert "megmondta az igazat", vagy mert használta a cigány szót.

A cigány szó különböző élethelyzetben élőket, sőt különböző etnikumokhoz tartozókat jelöl, akikben csak az a közös, hogy a rasszizmus sújtja őket. Sólyom is beszél a cigányok sokféleségéről, mégis egységként kezeli a cigányságot. Például ezt mondja: "A kisebbségnek pedig az integrációt akarnia kell." (Vajon mondana ilyet a határokon túli magyarokról is?) És: "Az együttélés közös terein el kell fogadnia és követnie [kell] az ország jogi és erkölcsi normáit, jogokat és kötelességeket egyaránt. A cigányság története úgy alakult, hogy az integráció egyben a modern társadalomba való belépésük. Ez nagy erőfeszítést és változást követel."

Az első két mondatot kétféleképpen is lehet értelmezni: mint általános szentenciát arról, hogy mi a kisebbség helyes viselkedése, vagy pedig mint az elégedetlenség kifejezését, annak éreztetését, hogy a cigányság esetében ez nem teljesül. Az idézet további része a második értelmezést látszik alátámasztani: "változásra" van szükség, tehát "a cigányság" még nem követi az ország jogi és erkölcsi normáit. Félretéve most azt a kérdést, hogy mennyiben lehet egy ország erkölcsi normáiról beszélni, ez a néhány mondat az olvasóban mindenképpen azt az érzetet kelti, hogy itt a cigányokkal kapcsolatos negatív sztereotípiák körmönfont megfogalmazásával van dolga.

Hasonló körmönfontság figyelhető meg abban, ahogy Sólyom a szegregált és integrált oktatás problémájáról beszél. Óva int attól, hogy "doktrinerek" legyünk. Hiszen lehet jó cigány iskolát csinálni - érvel, figyelmen kívül hagyva, hogy a szegregációt nem azért tiltják, hogy ne lehessenek cigány iskolák, hanem hogy ne lehessenek fehér iskolák. (Egyes településeken a nem cigány családok egy része cigánynak vallja magát csak azért, hogy papíron integrált, valójában cigánymentes lehessen az iskola.)

Sólyomnak kötelessége lenne, hogy elmondja, tenni kell valamit a cigányok ellen elkövetett bűnök helyrehozására - ilyen bűn, hogy az ország eltűrte, hogy vétlen emberek egy nagy csoportját elsőként tegyék ki az utcára az üzemek bezárásakor, majd az így kisemmizettek jelentős részét azzal vádolják, hogy "nem szeretnek dolgozni". Az is hatalmában van, hogy a tekintélyével hasson azokra, akikre a racionális érvek nem hatnak. De a racionális, megoldást kereső gondolkodás és a rasszista, előítéletes gondolkozás között nincs kompromisszum, még köztársasági elnök sem találhat ezek között középutat. Ha megtagadja a közvélemény formálását, helyette köntörfalaz, és megpróbál megfelelni a "lakossági igényeknek", az nem középút, hanem a felelősség elől való megfutamodás.

(Az elemzés teljes szövege megtalálható a szerző honlapján: http://www.kalmanlaszlo.hu/arch/azOrszagTeste.doc)