Abból a nézőpontból viszont meghökkentőnek mondható, hogy ezzel a De Gaulle-i politika utolsó markáns vonása is eltűnt a történelem süllyesztőjében. S búcsúztatóját éppen a magát megrögzött gaulle-istának mondó Sarkozy tartotta.

De Gaulle döntését, amellyel éppen 43 esztendeje kivonta országát a NATO integrált katonai parancsnokságából, mindmáig a független francia nemzetbiztonsági stratégia jelképének tekintették. A XX. századi francia politika kimagaslóan legnépszerűbb alakjának lépése a hidegháború kellős közepén azt jelentette, hogy Párizs - az időközben kifejlesztett francia atomfegyverre támaszkodva - kinyilvánította nemzeti autonómiáját a katonai együttműködésben.

A lépés politikai hatása döbbenetes volt - az Egyesült Államokkal való szembehelyezkedése miatt példátlanul bátornak minősítették -, stratégiai szempontból azonban nagyon is vitatható. Jellemző, hogy az erről szóló mostani vitában Pierre Rousselin, a Le Figaro szakértője azt írta: De Gaulle döntése Franciaország számára több hátrányt jelentett, mint előnyt. Kései utódai közül ezt a hátrányt többen is felismerték, például a szocialista Mitterrand és az ugyancsak gaulle-ista Chirac elnök. Utóbbi a 90-es évek közepén meg is próbált közeledni a NATO-hoz, s talán az ő nevéhez fűződik a parancsnokságba való visszatérés, ha cserébe Párizs megkapja a NATO nápolyi déli parancsnokságának irányítását. De Washington akkor még nemet mondott.

Sarkozy némileg átfazonírozta elődeinek programját, s már nem a francia védelmi autonómiához ragaszkodik, hanem az Európai Unión belüli egységes biztonsági és védelmi politika kialakítását szorgalmazza. Európa önálló katonai fellépésének tervéhez megszerezte Angela Merkel támogatását is, s tandemben Amerika is körüludvarolhatóbbnak bizonyult. A francia elnök és a német kancellár közös cikkének kulcsmondata aztán végleg meggyőzte Washingtont. A passzus így hangzott: a válságokra és konfliktusokra szóló válaszokat illetően nő az EU és a NATO jelentősége, az európai építés és az atlanti partnerség ugyanis ugyanannak a biztonságpolitikának a két arca.

Washington korábbi bizalmatlanságát ezzel sikerült megszüntetni, Sarkozynek már csak azzal kellett törődnie, hogy jól jöjjön ki a 43 éves "önkéntes száműzetésből". S a jelek szerint ez is sikerült. A Le Monde információja szerint Washington hozzájárult ahhoz, hogy két NATO-parancsnokság élére francia tábornok kerülhessen. A szervezet doktrínájának kialakításával foglalkozó norfolki, illetve a gyors reagálású erők főhadiszállásaként működő lisszaboni parancsnokság nem tartozik a csúcsintézmények közé - de mégis valami.

Párizs újbóli belépőjének egyetlen bökkenője maradt, Törökország. Ankara elvárja ugyanis, hogy a "tékozló fiú" visszafogadásáért cserébe Párizs legyen rugalmasabb a török EU-csatlakozás kérdésében. Nem kizárt, hogy ezt a problémát éppen annak a Washingtonnak a közvetítése oldhatja meg, amelytől Párizs 43 évig illő távolságot tartott.