Van fogalmuk arról, hogy mi történne abban az esetben, ha írásom végére odabiggyeszteném a nevemet? Holnap lehet, hogy nem ismerne meg a szomszéd, fanyalogva vagy sehogy sem szolgálna ki a sarki újságos. Avagy rosszabb jegyet adna az egyetemi vizsgáztató. Netán szüleimet érné szégyen a munkahelyükön, kérdezgethetnék tőlük: ugye nem a te fiad írta azt a cikket? Nevem nem átlagos, így országszerte sem túl sok található belőle. Így még netán a megegyező nevű embereket is megbélyegzés érhetné. Arról beszélni sem szeretnék, hogy mi történik azokban a családokban, ahol a gyermek soha nem meri elmondani nemi vágyait, örökké tagadja, hogy lenne párja. Furcsa magyarázatokra és folyamatos hazugságokra kényszerül, félvén attól, hogy kitagadják az addig szerető családból.

Miközben a homofób társulatok megállás nélkül a melegek hűtlenségéről beszélnek, el sem tudják képzelni, mennyire nehéz dolog, hogy megszilárduljon két férfi között egy kapcsolat. Hadd ajánljam a toleránsoknak és intoleránsoknak egyaránt, próbálják meg egy éven át nem megfogni a párjuk kezét a nyílt utcán. Ugye, milyen borzasztó még a gondolat is? Én napról napra ezt élem meg. Még annál is borzasztóbb, amikor a fejünkhöz vágják: menjünk a négy fal közé, ott azt csinálhatunk, amit csak akarunk. Előszeretettel ajánlom ismét a toleránsoknak és intoleránsoknak, hogy próbálkozzanak meg vele, és érezzék a kirekesztés totális súlyát.

Bevallom, írásomat az elkeseredettség szülte. Csodát nem várok, ahhoz már tapasztaltam eleget, de abban minden betű leütése után hiszek, hogy a regisztrált élettársi kapcsolat valamit javíthat a melegek és leszbikusok helyzetén. Abban pedig még inkább hiszek, hogy ez csak egy állomása a melegek küzdelmének. Ma is születik egy meleg kisfiú és leszbikus kislány és holnap is fog. Remélem húsz év múltán nem kell elviselniük azt a szégyent és megaláztatást, amit én húszéves fejjel újra, meg újra átélek.

Név és cím a szerkesztőségben