Az időről: Kómából jövet az első megmaradt élményem, hogy egy kis zöld emberke áll az ágyam mellett, és arról magyaráz valamit, hogy műtét közben egy teljesen jelentéktelen kockázati tényező lépett fel, ezért a főorvos úr pár napi ágynyugalmat rendelt el. Szóval, két napig nem kelhetek fel.

Néhány órával később egy másik zöld maszkos ember nagyjából ugyanezzel az alapszöveggel már három-négy napról beszélt. Végül a gyógytornásztól tudtam meg a kegyetlen igazságot. Ő nyilvánvalóan hozzászokott, hogy naponta kínozzon félholtra embereket, így már rég nem lehetnek skrupulusai:

- Uram, ez a maga esetében minimum öt nap. Több lehet, kevesebb nem. Ez alatt teljesen vízszintes testhelyzetben kell feküdnie, a fejét sem szabad felemelnie!

A térről: Két dimenzióra szűkülve a világ sokat veszít az érdekességéből. A valóságból nagyjából 180 foknyi szelet állt rendelkezésemre. Nulla foknál a fal maga a dögunalom. Kilencvennél a plafon szintén, bár egyszer láttam egy legyet, amelyik öt percig cikázott odafenn, aztán elrepült. Nyilvánvalóan számos kórterem rengeteg betegének a szórakoztatásáról kellett még aznap gondoskodnia. 180 foknál vannak az ablakok. A távolban háztetőket látok. Eleinte havasak, aztán ahogy vánszorognak a napok, úgy olvad el az összes hó.

Az emberekről: A nővérek kedvesek, aranyosak, és szépek. Leginkább azt szerettem volna, ha kettő-három mindig ott lebzsel a közelemben, de természetesen erre nem volt mód. Napközben rohantak, így csak a leglényegesebb témákra (kaki, pisi, pufi) jutott idő, de esténként, amikor elcsendesedett a ház, még beszélgetni is tudtunk. Erre mindig a mosdatás volt a legjobb alkalom. Ámbátor nem könnyű alkalomhoz illő témát találni, amikor egy gyönyörű, szelíd őzikeszemű nővérke szivacsával a legkényesebb testtájaid környékén matat. Ilyenkor mindig az ösztöneimre hallgatok. Most is bejön. Amikor megdicsérem sötétkék hajpántját, megered a nyelve. Neki is ez
a kedvence, de csak éjszakai műszakban hordja, mert a főnővér nem szereti, ha a lányok hajpántot viselnek.

Innen aztán könnyedén kanyarodik minden irányba a beszélgetés. Élete párja szakács, albérletben laknak, lakásra gyűjtenek. Pont rosszkor jött a válság. De bizakodó. Nővérre, szakácsra mindig szükség lesz, amíg az emberek esznek, és megbetegszenek. Mire vége a mosdatásnak, az az érzésem támad, mintha nem csak kívülről, hanem kicsit belülről is megtisztultam volna valahogy.

Imádtam a műtősnőt is, aki naponta jött átkötözni. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor muszáj volt az oldalamra fordulnom, mivel a vágás a hátam közepén van. A műtősnő példamutató emberségről tett tanúságot. Mindig előre közölte, hogy ez egy kicsit hideg lesz, ez egy kicsit meleg, ez talán egy icipicit csípni fog. Egy dologért nem szólt előre, amikor határozott mozdulattal letépte az előző kötést. Erről jobb előre nem tudni. Mindenesetre jó darabig nem fog felállni a szőr a hátamon.

A sebészek érdekes emberek. Vizitelni hármasával járnak Elöl jön a jegyző, aki dossziékat cipel, és mindent feljegyez. Nem beszédes típus. A második a kérdező, aki mindenféléről faggatja a betegeket. A harmadik a döntő, aki a végén megmondja, hogy miből mennyi egység, és merre hány milligramm. A csapatok összetétele állandóan változik, olyasmi nem fordul elő, hogy valamelyik arc ismerősnek tűnne. Szép helyi szokás, hogy a kórház összes orvosa levizitál nálad.

Az első napok egyikén történt, hogy bejött egy kalapácsos ember, és elkezdett valamit kalapálni az ágy végiben. Később kiment és egy másik kalapácsossal tért vissza, és innentől már ketten dolgoztak. Először arra gondoltam, hogy szétment alattam az ágy, pedig megmondták előre a dokik, hogy le kéne adnom pár kilót. Eszembe jutott még az is, hogy talán megint ágyszámleépítés van, és én is beleestem. Aztán óvatos mozdulatokkal addig forgattam a fejem, amíg be nem jött a perifériális látásomba, hogy ezek nem az ágyat püfölik, hanem a térdemet, meg a bokámat. Gondoltam, amíg nem látok náluk szöget, addig nincs miért izgulnom, de végül csak megkérdeztem tőlük, hogy mi nem stimmel.

- Elég lanyhák a reflexei - mondta egyikük, alig leplezett szemrehányással a hangjában.

- Bocs! - szabadkoztam, és megígértem, hogy ami engem illet, minden tudásomat, tapasztalatomat, minden erőmet és tehetségemet latba fogom vetni, hogy változtassak ezen az áldatlan helyzeten. Nem tűntek túlságosan meggyőzöttnek.

Szerda délelőtt volt, amikor elkezdtek fázni a lábaim. Az érzés alattomosan kúszott fölfelé. Estére már az volt az érzésem, hogy térdig állok egy befagyott pocsolyában. Nem használt dupla zokni, dupla takaró. Na, mondtam így magamban, úgy látszik, lábtól fogok meghalni.

A másnapi viziten a lehető legdrámaibb hangon jelentettem be a triumvirátusnak:

- Fázik a lábam!

Erősen figyeltem az arcukat, hogy a rémületnek vagy az aggodalomnak egyetlen bárányfelhőjét se mulasszam el, amikor átsuhan. Hihetetlen önuralmuk lehet, mert semmit sem vettem észre. Azonnal a székletemre terelték a szót, és abban a témában merültünk el.

Később nagyon érdekes módon szűnt meg a lábfázásom. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már nem is fázik a lábam. Gondolom, ezzel az értékes megfigyeléssel sikerült tovább gazdagítanom az orvostudományt.

Hát így jövögettem visszafelé Kómából, és próbáltam hasznosítani magam, ahol lehetett. Mellékesen kidolgoztam egy szabadalmi eljárást arra vonatkozólag, hogyan lehet hanyatt fekve használni a laptopot, és írtam egy esszét a sebészek lelkivilágáról, amit hamarosan publikálni fogok.

Persze, majd csak varratszedés után.