Nincs tehát igazuk az állami iskola ellenzőinek: húsz év tapasztalata mutatja, hogy a magyar iskola egyre romló teljesítménye mögött - habár természetesen folyton fölsejlik a pénzszűke is - egy nagyobb baj sötétlik. A tény, hogy az "önkormányzat" nemes eszméje a valóságban az önnön kényszereibe zárt helyhatóság kizárólag négyéves ciklusokban gondolkodni képes, szűk látókörű hatalmi rutinjává vált.

Elméleti szakemberek nyilatkozzák: nem helyes, hogy az állam magához vonja az iskolafenntartás feladatát, hiszen például a skandinávok remek oktatási eredményei igazolják, a térségi társulások tudják leginkább kiszolgálni a helyi igényeket. Egy busszal még kényelmesen beutazható régióban jól látni, ki honnan jön, mit hoz magával, milyen a kulturális háttere, mire van leginkább szüksége. Helyben egymás zsebébe is jobban belelátnak az emberek, tudják, ki mennyit képes áldozni a közös munkára. A gyakorlaton edződött polgár viszont csak sóhajt e nyilatkozatok hallatán. Ugyan hány olyan településről tetszettek hallani az elmúlt húsz évben, amelyek önként megosztották egymással az oktatás gondját? És hány olyanról, amelyik kínkeservvel fenntartotta az elnéptelenedő, rosszul felszerelt tanintézetet, mert a szülők, tanárok fognak szavazni legközelebb is? Netán átadta az egyháznak, hogy pénzébe ne kerüljön ugyan, de megmaradjon a helyi oktatás?

Érdekvédői oldalról persze érthető a kritika, hogy ha van pénz az új iskolafenntartó beléptetésére, ezt az összeget akár az önkormányzatoknak is oda lehetne adni. Valóban, ha sok helyi iskolát adnak át az államnak, semmi sem akadályozhatja meg a korábban se jó szóra, sem erőszakra létre nem jövő társulások megszületését. Kétségtelen, ha kevesebb az iskola, pedagógusból sem kell annyi. A vitának az a vonulata azonban, amely hol gettóiskolák kialakulásával fenyeget (csak a szegény települések adják majd át intézményüket), hol az elitizálódás rémképét festi föl (ide vezetne, úgymond, a magasabb fejkvóta), abszurd ugyan, de ráirányítja a figyelmet egy fontos momentumra. Arra, hogy - bár mostanra a politikai paletta jelentős részének, a szülői egyleteknek és némely szakszervezeteknek az áldását is megszerezte rá - a kormány a tervének egy kruciális pontját még nem hozta nyilvánosságra.

Egyelőre egy szót sem hallottunk arról, hogy pontosan mi is fog történni az állami iskola falai között. Hogy milyen szakaszolásban juttatnák el a gyerekeket a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettség végéig, miként ösztönöznék a pedagógusokat, hogy valóban szabják a helyi viszonyokra a kerettanterv reguláit - és ne pusztán tanítsanak, ahogy szoktak -, hogyan váltanák legalább itt valóra azt, amiről jó ideje oly sok szó esik: a képességek kibontakozását, az örömszerző, gondolkodni tanító oktatást. Magyarán, hogy hogyan teszik majd valóban jobbá ezeket az iskolákat a meglévőknél. Mert ha csak ugyanolyanok lesznek - legfeljebb egy kicsit olcsóbbak -, akkor máris elvitte az ördög az egészet.