A szerző történész, az Osiris Kiadó igazgatója

Arra gondoltam, hogy a következő választásokig úgysem történik semmi különös, csak az unott semmittevés, az állandósított szellemi nihilizmus és beletörődés (ebben most meglepő és különös módon - ez ugyanis újdonság a magyar eszmetörténetben - a baloldali értelmiségiek járnak az élen), az ország lassú és megállíthatatlannak tűnő lecsúszása, a még mozdítható és le nem betonozott javak további széthordása, a kommunikációs blöffökre épülő állandósított gyurcsányi ötletroham és mozgósítási hajlam. Egyszóval a szokásos magyar vakító, tűzijátékos nagy semmi! Talán használjuk ki - véltem - ezt az időt arra, hogy gondolkozzunk el azon, mi lesz, mi lehet a szükségszerűen bekövetkező váltás után. Csizmadia Ervin (A konzervatív szellem és a pártpolitika, február 26.) azonban olyan gondolatokat vetett fel, amelyek talán továbblendíthetik az ügyet a megoldás irányába. (Csak zárójelben jegyzem meg, mélységesen elszomorító, s a mai jobboldali közállapotokat jellemző dolog, hogy a magyar konzervativizmusjövő lehetőségeiről a Népszabadság hasábjain vitatkozunk.)

Csizmadia éles szemmel vette észre - neheztelek is rá ezért -, hogy esszémben kínosan kerülni igyekeztem a pártpolitikai ügyeket. Ebben a kérdésben valószínűleg neki van igaza, ezek megkerülhetetlen dolgok a magyar konzervativizmus történetében, tehát aki á-t mondott, mondjon bé-t is. Csizmadia egyik határozott állítása, hogy a magyar konzervativizmusjövő történetét pártpolitikai következmények nélkül elgondolni nem lehet (vagy lehet, csak nem érdemes). Másik állításában már ő is bizonytalanabb, nevezetesen, hogy a magyar konzervativizmus hordozója lehet egy megváltozott ("középre húzó") Fidesz, vagy egy jövőben, különböző pártokból összeolvadó új képződmény (amint az 1875-ben történt).

Ami az első lehetőséget illeti, abban valószínűleg egyetértünk Csizmadia Ervinnel, hogy a mai Fidesz zavaros képződmény. Tagadhatatlanul vannak értékkonzervatívok is a pártban, de jelenleg - igaza van ebben is Csizmadiának - inkább a "népi, nemzeti, plebejus, radikális" Fidesznek áll a zászló. Csakhogy a kérdés nem ilyen egyszerű. A Fideszben ugyanis nem irányzatok, frakciók szabad versengése dönti el a kérdéseket, hanem egyetlen mozzanat: mit tart célravezetőnek, következésképpen milyen irányba mozdul el Orbán Viktor. (Ma ugyanis szemmel láthatóan kivár, nem akarja esélyeit világos állásfoglalással elrontani.) Valóban nem zárható ki, hogy konzervatív irányba indul el, de ennek ma még nyomát sem látni. De a remény hal meg utoljára. Fél éve még azt gondoltam, hogy az Orbán-kormányról az új és megnyert választások után néhány hónappal (ha egyáltalán túléli azt a költségvetési sokkot, amivel majd szembesülni fog) kiderül, hogy hajlandó-e komoly reformokat bevezetni, és a szükséges fájdalmas döntéseket meghozni. Ma szerintem erre már nincs ideje, a döntést hamarabb kell meghoznia. S nekem sem kell várnom a következő választásokig, elég, ha megnézem, mi lesz a Reformszövetség és Bokros Lajos megoldási javaslataira adott Fidesz-válasz. Lehet ugyanis mindkettőt cizellálni, tovább finomítani, de erre nincs már idő. A Reformszövetség javaslata (kiegészítve a múlhatatlanul fontos intézményi reformokkal) ugyanis rövid és hosszú távon is kedvező a Fidesz számára. Egyrészt nem nekik kell lenyomni a lakosság torkán a keserű pirulákat, s ők már (ugyanúgy, mint 1998-ban a Bokros-csomag után) a készbe ülhetnek bele. Másrészt, ha Gyurcsány teszi meg ezeket a lépéseket, hosszú távon vele sem kell számolni. (Ez a politikai harakiri azonban őt legalább a történelem előtt mentené.) Téved ugyanis Gyurcsány Ferenc: nem az a "dermesztő", amit a Reformszövetség javasol, hanem az, amibe az ország - leginkább Medgyessy Péter és az ő munkálkodása nyomán - jutott. Politikusaink sajnálatosan nem olvasnak történelmet, s azt hiszik, hogy civilizált országokban (Argentína történetének olvasását javaslom) nem történhet meg, hogy a politikai elit egy része helikopterrel kénytelen menekülni. Pedig ma Magyarországon - idáig süllyedtünk - minden megtörténhet. Még az is, amit Csizmadia egy összeolvadó új pártról ír. Mindez azonban a futurológia körébe tartozik. Ehelyett megmaradnék esszém alapvető tézisénél: megérett az idő egy Széchenyi-féle szellemi önépítésre.