Ezért nekünk meglepetést nem okozott Jóni Gábor füstös írása (A dohányosok védelmében,február 10.). Az ebben olvasható "felvetésekkel" nap mint nap találkozunk. Nézzük a legjellemzőbbeket.A dohány élvezeti cikk, akár "a bor, a csokoládé, a szegfűszeg, a parfüm. Mindegyikre jellemző, hogy rendszeres és túlzott fogyasztása függőséget okozhat, túladagolása pedig halált." Ugyanígy a só. A felsorolt cikkeket még túlzott mértékben sem kiló- vagy literszámra fogyasztjuk, s a bor kivételével nem romboljuk velük embertársaink egészségét. A szerző összemossa az élvezeti cikk és az addiktív (függőségbe hozó) szer fogalmát.

"A hatalom... folyton az életet akarja szabályozni, ami persze nem hagyja magát", s "időnként egy-egy tetszőlegesen kiválasztott élvezeti cikket betilt, vagy monopóliumot hirdet rá". A szabályozás, a betiltás és a monopolizálás nem azonos fogalmak. Amit a cikkíró kifogásol, az maga a szabályozás.

"A tiltás mindig a legjobb reklám... Ha a tiltás veszélyre is hivatkozik, akkor szinte ellenállhatatlan hatással van az ifjúságra." Ezen az alapon az ölés tilalma felelős a gyilkosságokért.

"Az egészségóvónak képzelt kampányok eredményeként" a "cigarettaseftelők" járnak jól. A csempészet már akkor is virágzott, amikor még a dohányzás elleni kampányoknak hírét se hallottuk.

Közterületeken inkorrekt korlátozni a dohányzást, mert indokolhatatlanul hátrányos megkülönböztetést jelent a gépkocsiforgalommal és a szabadtéri "pukizással" szemben. A "pukizással" keletkezett biológiai termék a dohányfüsttől eltérően nem okozza hazánkban évente kb. 30 000 ember halálát vagy megrokkanását és egymillió ember krónikus bronchitisét. A gépkocsik sajnos szükségesek ahhoz, hogy emberek és termékek eljussanak oda, ahová el kell jutniuk. A dohányfüst ehhez nem kell.

A kórházakban "minden szinten légkondicionált, kulturáltan berendezett dohányzószobák kellenének a betegek, az orvosok és az ápolók számára. Mindenkinek joga van a maga szabadon választott stresszoldójára". A cikkben felmerül a 68 éves Józsi bácsi esete, akitől "megvonják a stresszoldót", vagyis nem adnak neki alkoholt, és nem dugnak cigarettát a szájába a kórházban. Nos, a Józsi bácsik jelentős része a "stresszoldók" miatt került a kórházba, és sokféle baja lehet, amelyeket a "stresszoldók" csak súlyosbítanak. A márkás whiskyre és (pláne) a főnővérre "rájáró" főorvos leírását tapintatból nem minősítenénk, de a szerző mindenesetre megszilárdította álláspontunkat, miszerint specifikus leszokási programok alkalmazásával fokozatosan el kell érni az egészségügyben a dolgozók addikciómentességét - a főorvostól a portásig.

Az ír irodalom igazolja, hogy bagós "kocsmakultúra" híján nincs Nobel-díjakat hozó magasabb kultúrmiliő. A szerző "bizonyításként" megnevez tizenhárom írót, költőt. Olyanokat is felsorol, akik nem az ír csehókban alkottak (Joyce), akiket angol szerzőkként ismerünk (Sheridan, Wilde), vagy a kontinenshez kötődtek, mint pl. Beckett. Behan halálát - negyvenegy éves korában! - alkoholista májának szétrobbanása idézte elő, az ifjú Shaw viszont pubok helyett közkönyvtárakban töltötte szabadidejét, és azért szökött Dublinból Londonba, mert nem akart apja ivó- és kártyacimborája lenni. A művészethez, az irodalomhoz legfőképpen tehetségre van szükség. Attól, hogy "nyomatjuk ezerrel" a szerencsejátékot, még nem teremnek Dosztojevszkijek, és senki nem lesz Hemingway attól, hogy vedel és füstöl. Mi is tréfálkozhatnánk, ha nem tartanánk véresen komolynak a témát, s nem gondolnánk a(z) (ön)megalázottakra és (ön)megnyomorítottakra, akikért dolgozunk. (Például egy gyilkos védekezhetne így a bíróság előtt: "Kérem, én csak azért öltem, mert hiányzott az élmény, hogy írhassak, s Csáth Géza is ölt, vagy nem?")

A társadalombiztosítási károk kapcsán pontosan bizonyítani kell, hogy a "tüdő lerobbanását hány százalékban okozta a vállalatok környezetszennyezése, hány százalékban a kipufogógáz, hány százalékban a városi szmog és hány százalékban a cigarettából visszamaradt kátrány". A tüdőrákosok, a száj- és arcüregi rosszindulatú daganatos betegségben szenvedők között a dohányosok aránya kiugróan felülmúlja az összlakosságból való részesedésüket. Miféle egyéb bizonyítás kell még ehhez?

"A népesség egyik fele a másikat legyőzni, földbe taposni, megalázni akarja..." A dohányfüstmentes levegőhöz ragaszkodás és ennek érdekében a dohányzás elkülönítése mitől megalázó? A dohányos semmisíti meg saját szuverenitását azzal, hogy alárendeli akaratát a nikotinnak, és esetenként eljut a normaszegésig, akár az erőszakos magatartásig, sőt a betegtársaival való szolidaritás elutasításáig is.

A szakirodalom egybehangzóan jellemzi a nikotinfüggő (és általában a szenvedélybeteg) ember személyiségét. A belső felnőttség ki sem alakult, vagy ha igen, instabil. Az énszerkezet rendezetlen, folyamatos űzött-hajszolt közérzet uralja, a háttérben a valamikori megszégyenítés és elhagyás rögzült élményével. Ezt a feszültséget csapolja meg a szenvedélyfüggés. Mivel azonban az elhatalmasodott szenvedély parancsnokol felette, ellensúlyként túlzottan énközpontú lesz. Őt kontrollálja a szenvedélyfüggés, s ennek leplezéseként ő akar mindenkit ellenőrizni. Mindezek következtében hajlik a destruktív magatartásra. Hadilábon áll a markánsan felnőtt személyiségjegyekkel: mint például késleltetni tudás, akadályoztatás elviselése, a beleélés képessége. Persze ezen embertársaink szintén szenvednek. Ám környezetük is szenved tőlük. De ebből az állapotból ki lehet törni nevelés, önismeretre és személyiségfejlesztésre tanítás, szeretet és közösség révén.

Bizony nem a szerző, hanem mi képviseljük a dohányosok védelmét a dohányzás alóli felszabadulást, a pótszerek nélküli, valódi szabadságot hirdetve (hiszen csak néhány száz éve van Európában dohány!). Ha pedig valaki ragaszkodik a dohányzásos (ön)sorsrontáshoz, azt a jövőben még inkább arra köteleznénk, hogy füstölgése időtartamára tartsa távol magát nem dohányzó polgártársai életének színtereitől.

Összegezve. A dohányzással nem a közlekedési, urbanizációs vagy egyéb szennyeződések állíthatók párba, hanem a nemdohányzás. A dohányzás károsítja az embert és a környezetét, a dohányzás mellőzése viszont nem. Ezért nem lehet közöttük - toleranciára hivatkozva - kölcsönösségi viszonyt megállapítani. A segítés és a szabályozás szükséges. Hogy felnőtt korukra mind többen valóban felnőhessenek. És ekként boldogabbak és szabadabbak legyenek, mint azok, akik megrekednek szenvedélyeik kényszereiben.

És nagyon halkan: becsülni kéne a szenvedélybetegek gyógyítóit, nem gúnyolni...

Dr. Funk Sándor, addiktológus

Fekete György, mentálpedagógus