Mindannyiunk védelmében!

Mindketten arra tettük föl bolond életünket, hogy embertársainkat kivezessük szenvedélyeik rabságából. Egyikünk addiktológus pszichiáterként, másikunk mentálpedagógusként.

Ezért nekünk meglepetést nem okozott Jóni Gábor füstös írása (A dohányosok védelmében,február 10.). Az ebben olvasható "felvetésekkel" nap mint nap találkozunk. Nézzük a legjellemzőbbeket.A dohány élvezeti cikk, akár "a bor, a csokoládé, a szegfűszeg, a parfüm. Mindegyikre jellemző, hogy rendszeres és túlzott fogyasztása függőséget okozhat, túladagolása pedig halált." Ugyanígy a só. A felsorolt cikkeket még túlzott mértékben sem kiló- vagy literszámra fogyasztjuk, s a bor kivételével nem romboljuk velük embertársaink egészségét. A szerző összemossa az élvezeti cikk és az addiktív (függőségbe hozó) szer fogalmát.

"A hatalom... folyton az életet akarja szabályozni, ami persze nem hagyja magát", s "időnként egy-egy tetszőlegesen kiválasztott élvezeti cikket betilt, vagy monopóliumot hirdet rá". A szabályozás, a betiltás és a monopolizálás nem azonos fogalmak. Amit a cikkíró kifogásol, az maga a szabályozás.

"A tiltás mindig a legjobb reklám... Ha a tiltás veszélyre is hivatkozik, akkor szinte ellenállhatatlan hatással van az ifjúságra." Ezen az alapon az ölés tilalma felelős a gyilkosságokért.

"Az egészségóvónak képzelt kampányok eredményeként" a "cigarettaseftelők" járnak jól. A csempészet már akkor is virágzott, amikor még a dohányzás elleni kampányoknak hírét se hallottuk.

Közterületeken inkorrekt korlátozni a dohányzást, mert indokolhatatlanul hátrányos megkülönböztetést jelent a gépkocsiforgalommal és a szabadtéri "pukizással" szemben. A "pukizással" keletkezett biológiai termék a dohányfüsttől eltérően nem okozza hazánkban évente kb. 30 000 ember halálát vagy megrokkanását és egymillió ember krónikus bronchitisét. A gépkocsik sajnos szükségesek ahhoz, hogy emberek és termékek eljussanak oda, ahová el kell jutniuk. A dohányfüst ehhez nem kell.

A kórházakban "minden szinten légkondicionált, kulturáltan berendezett dohányzószobák kellenének a betegek, az orvosok és az ápolók számára. Mindenkinek joga van a maga szabadon választott stresszoldójára". A cikkben felmerül a 68 éves Józsi bácsi esete, akitől "megvonják a stresszoldót", vagyis nem adnak neki alkoholt, és nem dugnak cigarettát a szájába a kórházban. Nos, a Józsi bácsik jelentős része a "stresszoldók" miatt került a kórházba, és sokféle baja lehet, amelyeket a "stresszoldók" csak súlyosbítanak. A márkás whiskyre és (pláne) a főnővérre "rájáró" főorvos leírását tapintatból nem minősítenénk, de a szerző mindenesetre megszilárdította álláspontunkat, miszerint specifikus leszokási programok alkalmazásával fokozatosan el kell érni az egészségügyben a dolgozók addikciómentességét - a főorvostól a portásig.

Az ír irodalom igazolja, hogy bagós "kocsmakultúra" híján nincs Nobel-díjakat hozó magasabb kultúrmiliő. A szerző "bizonyításként" megnevez tizenhárom írót, költőt. Olyanokat is felsorol, akik nem az ír csehókban alkottak (Joyce), akiket angol szerzőkként ismerünk (Sheridan, Wilde), vagy a kontinenshez kötődtek, mint pl. Beckett. Behan halálát - negyvenegy éves korában! - alkoholista májának szétrobbanása idézte elő, az ifjú Shaw viszont pubok helyett közkönyvtárakban töltötte szabadidejét, és azért szökött Dublinból Londonba, mert nem akart apja ivó- és kártyacimborája lenni. A művészethez, az irodalomhoz legfőképpen tehetségre van szükség. Attól, hogy "nyomatjuk ezerrel" a szerencsejátékot, még nem teremnek Dosztojevszkijek, és senki nem lesz Hemingway attól, hogy vedel és füstöl. Mi is tréfálkozhatnánk, ha nem tartanánk véresen komolynak a témát, s nem gondolnánk a(z) (ön)megalázottakra és (ön)megnyomorítottakra, akikért dolgozunk. (Például egy gyilkos védekezhetne így a bíróság előtt: "Kérem, én csak azért öltem, mert hiányzott az élmény, hogy írhassak, s Csáth Géza is ölt, vagy nem?")

A társadalombiztosítási károk kapcsán pontosan bizonyítani kell, hogy a "tüdő lerobbanását hány százalékban okozta a vállalatok környezetszennyezése, hány százalékban a kipufogógáz, hány százalékban a városi szmog és hány százalékban a cigarettából visszamaradt kátrány". A tüdőrákosok, a száj- és arcüregi rosszindulatú daganatos betegségben szenvedők között a dohányosok aránya kiugróan felülmúlja az összlakosságból való részesedésüket. Miféle egyéb bizonyítás kell még ehhez?

"A népesség egyik fele a másikat legyőzni, földbe taposni, megalázni akarja..." A dohányfüstmentes levegőhöz ragaszkodás és ennek érdekében a dohányzás elkülönítése mitől megalázó? A dohányos semmisíti meg saját szuverenitását azzal, hogy alárendeli akaratát a nikotinnak, és esetenként eljut a normaszegésig, akár az erőszakos magatartásig, sőt a betegtársaival való szolidaritás elutasításáig is.

A szakirodalom egybehangzóan jellemzi a nikotinfüggő (és általában a szenvedélybeteg) ember személyiségét. A belső felnőttség ki sem alakult, vagy ha igen, instabil. Az énszerkezet rendezetlen, folyamatos űzött-hajszolt közérzet uralja, a háttérben a valamikori megszégyenítés és elhagyás rögzült élményével. Ezt a feszültséget csapolja meg a szenvedélyfüggés. Mivel azonban az elhatalmasodott szenvedély parancsnokol felette, ellensúlyként túlzottan énközpontú lesz. Őt kontrollálja a szenvedélyfüggés, s ennek leplezéseként ő akar mindenkit ellenőrizni. Mindezek következtében hajlik a destruktív magatartásra. Hadilábon áll a markánsan felnőtt személyiségjegyekkel: mint például késleltetni tudás, akadályoztatás elviselése, a beleélés képessége. Persze ezen embertársaink szintén szenvednek. Ám környezetük is szenved tőlük. De ebből az állapotból ki lehet törni nevelés, önismeretre és személyiségfejlesztésre tanítás, szeretet és közösség révén.

Bizony nem a szerző, hanem mi képviseljük a dohányosok védelmét a dohányzás alóli felszabadulást, a pótszerek nélküli, valódi szabadságot hirdetve (hiszen csak néhány száz éve van Európában dohány!). Ha pedig valaki ragaszkodik a dohányzásos (ön)sorsrontáshoz, azt a jövőben még inkább arra köteleznénk, hogy füstölgése időtartamára tartsa távol magát nem dohányzó polgártársai életének színtereitől.

Összegezve. A dohányzással nem a közlekedési, urbanizációs vagy egyéb szennyeződések állíthatók párba, hanem a nemdohányzás. A dohányzás károsítja az embert és a környezetét, a dohányzás mellőzése viszont nem. Ezért nem lehet közöttük - toleranciára hivatkozva - kölcsönösségi viszonyt megállapítani. A segítés és a szabályozás szükséges. Hogy felnőtt korukra mind többen valóban felnőhessenek. És ekként boldogabbak és szabadabbak legyenek, mint azok, akik megrekednek szenvedélyeik kényszereiben.

És nagyon halkan: becsülni kéne a szenvedélybetegek gyógyítóit, nem gúnyolni...

 

Dr. Funk Sándor, addiktológus

Fekete György, mentálpedagógus

 

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.