Sorsa alighanem ugyanaz lesz, mint a gyűlöletbeszéd korlátozására irányuló minden eddigi próbálkozásé: egy időre a politikai és az értelmiségi elit gumicsontjává válik, majd - ha egyáltalán eljut odáig - kivérzik az Országgyűlés vitáiban. Aztán pedig következhet az, amiben politikusaink igazán nagyok: az "én megmondtam" kezdetű egymásra mutogatás. A Fidesznek persze erről is mindössze az általános kormányzati impotencia jut az eszébe; a párt szerint az említett probléma megoldásához bőven elég lenne szigorúan alkalmazni a meglévő törvényeket. Ez valóban fontos volna, de ennél azért bonyolultabb a helyzet. Az ország egyik - a felmérésekből ítélve növekvő - része gátlástalanul cigányozik, zsidózik, mivel nálunk szólásszabadság van, ami szintén fontos. Az alkotmány ehhez olyan szélesre szabta a határokat, mint szinte sehol Európában. Merthogy a mi alaptörvényünk optimistább az övékénél: a rendszerváltás idején sokan hittek abban, hogy a társadalom immunrendszere gyorsan kiveti majd magából a rákos sejteket. A jelek szerint jó néhányan most is ugyanezt gondolják, de vannak, akik úgy vélik, hogy nincs igazán "bemérve" - még kevésbé az ügyészségi-bírósági gyakorlatban alkalmazva -, mikor minősül a leírt szó vagy a hangnem uszításnak. Rasszista bűncselekmények miatt kevés eljárás indul, és még kevesebb jut a vádemelésig. Sok minden kellett ahhoz, hogy oda jussunk, ahová jutottunk. A kibeszélés hiányán túl a célzott tettek hiánya, rossz reakciók tömege - a válság miatt pedig szinte feltartóztathatatlannak tetszik a már említett rákos sejtek burjánzása. Hogy a kisebbségi ombudsman megfogalmazta "hideg polgárháború" jelen van-e már az országban, erről is lehet konferenciát rendezni, csak fölösleges. Nem a minősítés, a helyzet lesújtó. És ezen a gyűlöletbeszéd újabb minősítése sem segít.

A roma népesség teljes joggal érezheti úgy napjainkban, hogy a többségi társadalom magára hagyta őt kilátástalan helyzetében, és eddig még semmilyen módon nem akceptálta a tényt: a cigányság a rendszerváltás talán legnagyobb vesztese. De nem is tett szinte semmit a kitörési pontok megtalálásáért. A többségi társadalom jelentős része viszont - főleg a falvakban - szintén joggal véli azt, hogy környezetében törvényen kívüli állapotok uralkodnak, a lét- és vagyonbiztonság alapvető kritériumai nem teljesülnek.

Napjainkban a magyar-cigány együttélés, a romaintegráció pilléreit látjuk meginogni, és emiatt nem pusztán a romaellenesség, hanem a rasszizmus teljes arzenálja hangosabb, s egyre gyakrabban tettekben is megnyilvánul. Vannak törvényeink, csak értelmezésükben mutatkozik homály, vagy az igazságszolgáltatás színterein jellemző a habozó magatartás. És egyáltalán nem mellékes, hogy a politika messze nem tett meg mindent a tisztázásért.

Tény, hogy a gyűlöletbeszéd, a történelemből ismerős bűnbak-képzés leegyszerűsítő hamissága is egyre magasabb falakat húz a társadalomban - küzdeni ezek ellen a demokrácia alapértékei melletti kiállás. Bűnös, aki ebben a kiállásban sunyi, számító vagy egyszerűen határozatlan. A kiállás azonban nem lehet hipokrita, nem függetlenítheti magát a valós körülményektől, mert az ugyanúgy leegyszerűsít, s nem megold. Ismerjük.