A szezrő az Eastern Mediterranean University munkatársa

Válaszát, ami részben nekem is szól, néhány vonatkozásban nem tudom kielégítőnek tekinteni. A legfontosabb kérdés, hogy mit kell a mindenkori jegybanknak kamatdöntéseikor figyelembe venni? Az infláció alacsony szintre hozása, vagy azon tartása az egyetlen lényeges szempont, avagy mást is tekintetbe kell venni?

Tisztelt vitapartnerem elsiklik amellett a tény mellett, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő FED törvényben rögzített kötelessége számolni a munkanélküliséggel is, ami lényegesen különbözik az európai szabályozástól. Tehát biztosan nem természeti törvény, hogy minden országban, minden időben, minden más szempont felett álló kötelessége a jegybanknak az infláció felett való őrködés.

A jó kompromisszumok keresését Bihari a következő kérdéssel utasítja el: "De lehet úgy is átlátható és kiszámítható a monetáris politika, ha olyan célt követ, amiben van egy kis infláció, egy kis növekedés, egy kis foglalkoztatás, egy kis export, egy kis társadalmi igazságosság?" Erre egyrészt igen a válasz, erről szól a cikkemben (A Magyar Nemzeti Bank jogállásáról és működéséről, Élet és Irodalom, január 30.) említett többkritériumú döntéshozatal módszere, amiben semmi új nincs, egyszerűen alkalmazni kellene. Másrészt a monetáris politika ma sem "átlátható és kiszámítható".

Például az MNB elnökétől tudjuk, hogy a Monetáris Tanács 2008. október 22-én tartott rendkívüli ülésének döntésében a megérzés játszotta a fő szerepet. A megérzés nem tekinthető sem átláthatónak, sem kiszámíthatónak. Az átláthatatlanságot növeli, hogy ennek az ülésnek a jegyzőkönyve ma sem hozzáférhető, ellentétben a kritikus döntést nem hozó ülésekével. Teljességgel esetlegesnek minősíthetők az árfolyamsáv korábbi kiszélesítéséről, majd eltörléséről hozott döntések is.

Mindkettő lényeges hatást gyakorolt a magyar gazdaságra. Súlyos tévedés, hogy a jó döntések helyett, melyek vitákkal és kompromisszumokkal járnak, Bihari az egyszerűeket részesíti előnyben. Abban egyetértünk, hogy a jegybanki függetlenség megőrzése mellett a döntést a Monetáris Tanácsra kell bízni, a politikusokat ettől tökéletesen távol kell tartani. De a Monetáris Tanács szenvedje ki a jó döntést az egyszerű helyett, ugyanis ez a dolga.

Elfogadom, hogy az MNB, miként Bihari Péter cikkének utolsó bekezdésében írja, az infláción kívül figyel az állam biztonságos finanszírozására. Most, a pénzügyi válság közepén ez lényeges is. De "normál üzletmenet" mellett e szempont szerepe sokkal kisebb, ezzel nem lehet megmagyarázni a döntések túlnyomó többségét. Ugyanebben a bekezdésben említi tisztelt vitapartnerem, hogy az MNB a "pénzügyi szektorok stabilitásának követelményére" is ügyel, ami szintén igaz. De ennek az előjele hazai szempontból kétséges. Minél magasabb az alapkamat ugyanis, annál több tényleges munka vagy ráfordítás nélküli jövedelmet tudnak a külföldi tulajdonú bankok kiszivattyúzni az országból. Tudvalévő, hogy gyakran a keleti régióban szerzett jövedelemből tartják el a veszteséges anyabankot.

Az, hogy az MNB a bankszféra érdekein túlmenően is képviselhet külföldi érdekeket, nem a bírálók fantazmagóriája, hanem a rendszerbe kódolt tulajdonság. A jegybankról szóló 2001-es törvény két pontja, az 1.§ (2) és a 11.§ (4) is erről szól. (Lásd részletesen kifejtve az említett cikkemben.)

Nem tudom értelmezni tisztelt vitapartnerem okfejtését a rövid távú és hosszú távú növekedési szempontról. Ha jól értem, állítása a következő: Ha nem szorítjuk le túlságosan az inflációt, akkor rövid távon viszonylag gyorsabban tudunk növekedni, viszont később nem fogjuk tudni elérni a maximális lehetséges növekedési sebességet. Ha azonban most alacsonyabbra szorítjuk az inflációt, akkor ugyan rövid távon alacsonyabb lesz a növekedés, de a stabil pénz idővel beindít egy erősebb növekedési szakaszt.

Ez azt jelenti, hogy a viszonylag magas pillanatnyi inflációval előnyt szerzünk ugyan a növekedésben, de ez majd hátránnyá válik a második, az alacsony inflációval indító növekedési pályához képest, amikor annak második, gyorsabb fejlődést biztosító szakasza - persze kellő idő elteltével - behozza a hátrányt. Azt kérdezem Bihari Pétertől, hogy ezt a kétfordulós játszmát mekkora időkeretben gondolja realizálhatónak? Ettől függ ugyanis, hogy valós dologról beszélünk, vagy íróasztal melletti gondolatkísérletről. Feltételezem, hogy 1-2 év nem elég az előnyös hatás teljes kifejlődéséhez, különösen most, amikor a növekedés még nincs is a láthatáron. 5 év már elfogadható volna.

De szeretnék emlékeztetni az egykori ötéves tervek sikertelenségére abban az értelemben, hogy egészen más valósult meg, mint amit a tervezéskor kiszámítottak. Ennek pedig nem politikai, hanem nagyon súlyos szakmai oka volt. Nevezetesen, hogy a világgazdaság számos olyan fontos paraméterrel rendelkezik, ilyen például a dollár árfolyama más valutákkal szemben, aminek ismerete elengedhetetlen a tervezéshez, de ami öt évre egész egyszerűen nem becsülhető előre. Sajnos a helyzet még ennél is rosszabb. A dollár árfolyama a forinttal szemben 2002 márciusában volt a történelmi csúcson, akkor egy dollár 300 forintnál is többet ért. Pár hónappal később viszont már csak 200 forinton állt.

Azóta a forint az infláció alacsonyan tartásának szellemében folyamatosan, időnként kirívóan túlértékelt volt. Csak a mostani pénzügyi válság miatt kell újra 200 forintnál lényegesen többet adni egy dollárért. Az MNB a 140 forintos dollárárfolyam esetében sem avatkozott be. Úgy kell tehát értékelnem, hogy a kezdeti, alacsony növekedésű szakasz - a mi esetünkben legalábbis - legkevesebb 6 év, ami olyasmit jelent, hogy a teljes időkeretnek minimum 30 évnek kell lennie. Van ennek értelme?

A kezdeti szakaszban nagy szerepet játszik az inflációs cél. Az elmúlt években ezt rendszeresen olyan alacsonyra szabta az MNB, amit a magyar gazdaság még megközelíteni se volt képes. Az MNB kommunikációjában mindig ez volt a hivatkozási alap. Ilyen irreális cél felé törekedni - csak ártalmára lehet a gazdaságnak.

Fenntartom azt az állításomat, hogy a makrogazdasági elemzések rendszeresen figyelmen kívül hagyják a legalapvetőbb mikrogazdaságtani összefüggéseket is. Ez tetten is érhető az MNB elnökének kommunikációjában (lásd az említett dolgozatom). De igazságtalanság lenne a dolgot kizárólag az MNB nyakába varrni, sajnos általános, nemzetközi jelenségről van szó. Néhány kirívó hazai példát említ egy korábbi cikkem (Egyéb lehetőségek, Élet és Irodalom, 2008. május 23.). Ez a helyzet azért veszélyes, mert ami jó makroszinten, nem feltétlenül jó mikroszinten, és így a döntések nem feltétlenül fogják elérni a vélelmezett makrohatást. Feltételezem, hogy Bihari Péter azért nem érintette ezt a kérdést, mert nem kívánt foglalkozni a szakszerűtlenség vádjával. Valóban erről a vádról van szó. A mikrogazdaság-tani összefüggések negligálása olyan hiba, amit nagyon könnyen ki lehetne javítani.