A nagy budapesti szabad rablás
A szerző újságíró
Hasonló eljárás folyik a Terézvárosban is, ahol Verók István polgármester sem számíthat jobb sorsra. Mindkét szocialista-liberális többségű önkormányzat ugyanolyan recept szerint járt el, "projektcégeket" gründolt, bennfentes céggel végeztette el az ingatlanbecsléseket. Az önkormányzati testület ezután hozzájárult a házak eladásához, akár nevetségesen olcsón is, mert a kerületnek égető szüksége volt a pénzre: így cseréltek gazdát, akár száz-kétszáz millió forintért, milliárdokat érő, de rekonstrukcióra szoruló paloták. Közben egy megbízható ember tartotta a markát a jutalékért, melynek sorsát még mindeddig nem sikerült hitelesen feltárni, de vannak sejtéseink. Nincs azonban igaza annak a publicistának, aki egy internetes portálon azt állította: "lakat alá kerültek a korrupció vírusgazdái". Sajnos a korrupció oka, mint számos hasonló esetben, strukturális jellegű, sokkal mélyebben rejlik, mint gondolnánk.
A főváros katasztrofális vagyonvesztése a rendszerváltással egyidejűleg kezdődött, és még ma is tart. Legfontosabb oka az, hogy Budapest városatyái, élükön a főpolgármesterrel, az ország akkori és későbbi vezetőivel egyetértésben áttekinthetetlenül bonyolult önkormányzati struktúrát hoztak létre. Ugyanakkor elhanyagolták a főváros mérhetetlenül értékes ingatlanvagyonának a sorsát, nem törődtek azzal, hogy hasznosítását felkészült és a közgyűlésnek elszámolni tartozó szakemberek végezzék.
Ingatlanfejlesztés céljára létre kellett volna hozni egy önálló fővárosi bankot, mely üzleti tranzakcióit összehangolja az építésügyi és városrendezési hatóságok tevékenységével, és az így szerzett, tetemes hasznot visszaforgatja a főváros gazdálkodásába. Nem lett volna szabad a saját tőkével nem, vagy csak kismértékben rendelkező kerületi önkormányzatokra hagyni az ingatlanok eladását. Ennek vége csakis az lehetett, hogy az épületeket - még a városkép szempontjából kiemelt jelentőségű Andrássy úti palotákat is! - korrupt módon elkótyavetyélik.
A főváros nemcsak a hatodik és a hetedik kerületben vesztett milliárdokat, hanem másutt is. Évekkel ezelőtt magyarázta el nekem Budapest volt főépítésze, hogy okos gazdálkodással a negyedik metróvonalat meg lehetett volna építeni a Váci úti egykori ipari területek árából. Ebben az egykori "rozsdazónában" még a "létező szocializmus" alatt százmilliárdokért végeztek fejlesztést. Azok a telkek, melyeken most hivalkodó irodaházak állnak, 1990-ben még a főváros tulajdonában voltak. Mivel azonban Budapestnek nem volt tőkéje további fejlesztésre, bagóért eladták őket (általában a rajtuk álló gyárat addig működtető, csődbe ment céggel együtt). Legalább hat-nyolc ingatlancég keresett rajtuk, amíg mostani tulajdonosukhoz kerültek. Ugye senki sem hiszi, hogy ezekben az angyalföldi ügyletekben mindenki tiszta maradt, senki sem tömte degeszre a zsebét?
A rendszerváltáskor nem kellett volna semmi újat kitalálni, csak folytatni, ami 1946-ban abbamaradt. Ekkor ünnepelte fennállásának századik évfordulóját a főváros bankja, a 1929-ben alapított Budapest Székesfővárosi Községi Takarékpénztár (BSZKT), melyet még a legendás polgármester, Bárczy István kezdeményezett. (1846-ban a BSZKT elődje, a Pesti és budai Takarékpénztár jött létre). A BSZKT Budapest összes intézményének bankári szerepét vállalta, s egyik fő feladata, legjövedelmezőbb üzletága a főváros tulajdonába került ingatlanok értékesítése volt. Lestyán Sándor írja A 100 éves Községi Takarékpénztár című füzetben: a BSZKT feladata lett, "hogy a törvényhatóságnak és intézményeinek valamennyi pénzügyi vonatkozású teendőjét ellássa, közreműködjék a felmerülő hitelszükségletek kielégítésében, ezen túlmenően pedig a felgyülemlő tőkék gyümölcsöző és biztos kihelyezéséről gondoskodjék". 1929-es alapításakor a városházán többséget szerzett párt vezére hangoztatta: "a Községi Takarékpénztár nem szó, hanem közgazdasági cselekedet, mely végre meg fogja szüntetni a bankkartell kizárólagos jogát. Ez a közélet részéről felállított olyan pénzintézet, amelynél nem a rideg üzleti haszon, nem az egyéni érdekek kilátásai, s nem a tantiemek játsszák a főszerepet, hanem az, hogy minél olcsóbb, minél kisebb rezsiköltséggel minél nagyobb kamatozást biztosítson a városi tőkéknek, és minél kedvezőbb hitelét tudjon nyújtani az iparnak és a kereskedelemnek".
Bár a BSZKT 1944-ig folytatott hitelezési politikáját azért bírálták, mert csak a "bennfenteseknek" nyújtott kedvezményes hitelt, 1929-ben létrehozta az ingatlan- és parcellázási osztályát, mely "a főváros városrendezési és telekpolitikájához igazodva, a városfejlesztés előmozdítása céljából több értékes ingatlant szerzett. Ezeknek a területeknek a szabályozása és közművekkel való ellátása érdekében a takarékpénztár megtette a szükséges lépéseket, és ott, ahol arra lehetőség kínálkozott, megkezdte az értékesítést is".
A BSZKT 1946-ban, Kővágó József főpolgármestersége alatt rövid időre még feltámadt, de aztán az 1950-ben bevezetett tanácsrendszer végleg "agyagba döngölte" a főváros racionális gazdálkodását. De nem veszett volna el minden még 1990-re sem, ha a város és az ország vezetőiben van szaktudás és lelkiismeret. Sajnos, a "régi rendszerből" akkorra már csak Trianonra, a Szent Korona-tanra, no meg az antiszemitizmusra és a háborúra emlékezett a magyar társadalom, arra már nem, amit a régi-világból még hasznosítani lehetett volna.
Éppen akkor nem hoztak létre profi bankot és ingatlankereskedelmi vállalatot a főváros anyagi érdekeinek szolgálatára, amikor valósággal "ránk zúdult" az államosításokkal gazdájukat vesztett, felmérhetetlen értékű ingatlantömeg, lakó- és ipari ingatlanok, óriási, felértékelődő területek. A politika szabadjára engedte a kerületi polgármestereket úgy, hogy a forrásaikat ugyan elvonták, de lényegében azt tehettek a gondjaikra bízott vagyonnal, amit akartak. A ferencvárosi polgármester, az országgyűlési képviselői mandátumáról lemondott Gegesi Ferenc a közérdeket tartotta szem előtt, méltónak bizonyult Bárczy István örökségéhez. De néhányan, mint megannyi Zuschlag, a kétes tranzakciók zavaros vizében halásztak, kerületi képviselőtársaikkal együtt. A "korrupció vírusgazdái" nincsenek lakat alatt, a fertőzés újra kitörhet, ameddig a főváros maradék ingatlanvagyona továbbra is az ebek harmincadján van.
