Ami felettébb meghökkentő, hiszen, bár a miniszter nem fukarkodott az óvatos jelzőkkel és annak hangsúlyozásával, hogy kényszerről szó sincs, mégiscsak korszakos lépést jelentett be. Olyasmit, ami - ha valóra válik - az első kapaszkodót nyújthatja egy egységes, átjárható, kiszámítható színvonalú közoktatási struktúra megteremtéséhez.

No, nem mintha az állam nem maga tett volna róla, hogy ez a rendszer mára káoszossá, átjárhatatlanná és gyenge teljesítményűvé váljék. Persze nem nagy Á-val írt, elvont mivoltában, hanem a politikai váltógazdaság könyörtelensége által: hiszen nem volt olyan kormány, amely ne a korábbitól gyökeresen eltérő oktatási szisztémát álmodott volna az előző romjaira. A végeredményt ismeri mindenki. A nagyvárosok egymásra licitálóan bő iskolakínálatát, a felfelé terjeszkedő általánosokkal versengő négy-, hat- és nyolcosztályos középfokú intézményeket. A kimeneti szabályozás szép eszméjét, amely arra hivatott ugyan, hogy minden iskola azt és úgy tanítson, ahogy arra helyben szükség van, de mégsem jelentett kellő inspirációt a körülményekre szabott tantervek megszületéséhez. A gazdag és a szegény települések közötti szakadékot, amely az utóbbiakat már bő évtizede kényszeríti, hogy tömegesen adják át iskoláikat a magasabb állami normatívával gazdálkodó egyházaknak. S a végeredményt, hogy a jó minőségű, a hozott hátrányokat legyűrni képes oktatásra leginkább rászoruló gyerekek rendre a "nekik ez is jó lesz" típusú, szegregált intézményekben kötnek ki.

A megoldás nem lehet más, mint egy olyan, mindenféle cafrangtól megszabadított rendszer, amely figyelembe veszi a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettséget, biztosítja az átjárhatóságot - magyarán, hogy akár Komlón, akár Kőbányán megy be a gyerek a hatodikba, ott nagyjából ugyanazt tanítsák -, és lehetővé teszi a továbblépést egy esetleges kitérő, mondjuk egy szakma megtanulása után is. Ráadásul az is elengedhetetlen, hogy az az iskola, amely mindezt nyújtani képes, ott legyen - ha nem is minden sarkon, de elérhető távolságban. Mert csak így biztosítható, hogy ne legyen érdemes a többletszolgáltatást óhajtóknak a közpénzből finanszírozott oktatást a maguk igényére formálni, abból másokat kizáratni.

Éppen ez az állami iskola. Ami lehetett volna az önkormányzati is, de, mint láttuk, nem lett. S amit ésszerűbb lenne törvényi úton létrehozni, de az meg a politikai konszenzusképtelenség miatt lehetetlen. Marad hát a kerülőút: a józan számítás, hogy az anyagi kényszer mind nagyobb tömegben vezeti majd rá a mai iskolafenntartókat, hogy adják át intézményeiket az államnak. S a remény, hogy türelmes alkuk sorozatával mindez nemcsak kiszámíthatóságot és esélyegyenlőséget eredményezhet, hanem azt is, hogy iskolából épp annyi lesz, amennyire valóban szükség van.

Itt tartunk most. A bejelentés utáni csöndnél: amelyről egyelőre legfeljebb találgathatjuk, vihar előtti-e, vagy az érdektelenségről tanúskodó, beszédes némaság.