A tényszerű kritika híján ezek hatása elenyésző, így az Akadémia továbbra is a legnagyobb közbizalmat élvező magyar társadalmi intézmény és a leghatékonyabb hazai kutatóhálózat.

Polónyi István legfeljebb azzal hoz némi érdekességet, hogy néhány napon belül két lapban is hasonló érveléssel fogalmazta meg ellenérzéseit az Akadémiával szemben (Címek, cafrangok, elefántcsonttorony. Népszabadság, február 17.; Kőbe vésett elefántcsonttorony, HVG, február 13.). A publicisztikai izgalom érthető: az akadémiai törvény módosításának országgyűlési vitája aktuálissá teszi, hogy valaki ismét javasolja a politikusoknak az Akadémia szétverését.

Polónyi a siker nagyobb esélyével lobbizhatna emellett, ha állításai többsége nem lenne egyszerűen téves. A főhivatású kutatóhálózat léte nem sztálinista maradvány, hanem a modern kutatás-fejlesztési rendszer sok helyütt sikerrel alkalmazott formája; az akadémiai törvény nem "majdnem húsz-", hanem tizenöt éves, a magyar alapkutatási ráfordítás nem a háromezer vezető magyar kutató tudós támogatásával megegyező összeg (6 Mrd Ft), hanem annak mintegy tízszerese (!); de még az OTKA költségvetése is kétszeresen meghaladja a tiszteletdíjakból a kutatóknak jutó támogatást; az akadémiai kutatóintézetek költségvetésük egyharmadát külső forrásokból termelik ki, több száz hazai és multinacionális céggel szerződéses kapcsolatban együtt dolgozva, tehát a gazdasági igényekkel szembeni rezisztenciával vádolni őket legalábbis alaptalan; az akadémiai kutatók kétharmada aktív résztvevője a felsőoktatásnak stb. Kétségkívül felróható, hogy az Akadémia létrehozásának egyik fő célját, a magyar nyelv ápolását csak korlátozott kisugárzással tudja teljesíteni: ezt mutatja a "kőbe vésett elefántcsonttorony" megkapó képzavar használata Polónyi egyik cikkének címeként. Az akadémiai kutatások többi teljesítménymutatója - mint az idézettség, publikációs számok, nemzetközi elfogadottság, innovációs aktivitás - a döntéshozók és a közvélemény számára azonban kellőképpen meggyőző.

Polónyinak nem sikerült a bírált törvényjavaslattal sem kellően megismerkednie: például kifogásolja, hogy ezentúl az akadémiai köztestületi tagságnak valamifajta ajánlás lenne majd a feltétele, miközben ilyen rendelkezés nem szerepel benne. Ennél is nagyobb baj, hogy "lecafrangozza" az akadémiai doktori cím (tehát nem tudományos fokozat!) használatát is. Ezzel azokat a kollégáit tünteti fel rossz színben, akik a titulus önkéntes megpályázása és elnyerése során a PhD-fokozathoz szükségesnél lényegesen magasabb követelményeknek tesznek eleget: a publikációs elvárások, a tudós grémiumok többszöri értékelése, a három opponenssel zajló nyilvános védés a tudományos teljesítmény mérésének garanciái. Érthető, hogy az autonóm egyetemek és jó néhány független pályázati központ annak ellenére megbecsüli az akadémiai doktori címmel rendelkező kutatókat, hogy ezt nem írja elő központi adminisztratív szabályozás. A tudósszakma önszabályozása és minőségi kontrollja mindig is minőségelvűbb volt, mint az állami adminisztráció vagy néhány, a demokrácia látszatát keltő sajtókritika a tudomány felett.

Természetesen anélkül is lehet valaki egyetemi tanár vagy kutató, hogy keresztülmenne ezen a megméretésen. Az MTA részéről az akadémiai doktori cím fenntartása egy minőségbiztosítási szolgáltatás: ellensúlyozza például azt a valóban teljesítmény- és minőségellenes abszurdumot, hogy komoly egyetemen is lehet valaki professzor értékelhető nemzetközi publikációk vagy referált magyar monográfia nélkül, s így, amikor odabiggyeszti neve mellé az "egyetemi tanári" jelölést, az akár "cafrangként" is hathat. Érthető, hogy ezzel szemben állva érdekeket, személyes ambíciókat sért az Akadémia - de a minőség védelme megéri az ebből eredő konfliktusokat.

Rituális mantra annak emlegetése is, hogy más országokban nem ismert megoldás az Akadémia felügyelete alatt működő kutatóhálózat. Az valóban csak Magyarországon lehetséges, hogy ilyen mélységű érveléssel fel lehet lépni: képzeljük csak el, milyen hitele lenne annak a németországi kutatónak, aki azért javasolná a Max Planck-Gesellschaft és a Max Planck-Institute-ok szétválasztását, mert egy egyesület sehol a világon nem üzemeltet ilyen tudományos potenciált?! Merthogy az állítás igaz, csak semmi érdemit sem mond: a valódi kérdés ugyanis az, hogy a kérdéses tudományszervezeti forma kellőképpen garantálja-e a tudományos autonómia és értékelés, valamint a finanszírozók/felhasználók érdekeinek, értékeinek az érvényesülését vagy sem. (Egyébként éppen Németország a példa arra, hogy a fejlett világban éppen hogy más irányú folyamatok zajlanak, mint amelyeket Polónyi vélelmez: például a Leopoldiana létrehozásával az akadémiai jellegű tudományszerveződés erősödik a német kutatásszervezetben.)

Szomorú következményekkel járó történelmi tapasztalatok mutatják, hogy mivel jár, amikor (nagyon finoman fogalmazva) "eltekintenek" az olyan önértékkel rendelkező szférák valóságos működési adottságaitól, hagyományaitól, mint a tudomány vagy az egyetem. Ilyesmire a barna és vörös kulturális forradalmárok, egyes posztmodern tudományfilozófiai áramlatok és technokrata ügyintézők bizarr kombinációi voltak hajlamosak, ósdiságként kidobva a tudomány autonómiájának az elvét. A végeredményeket ismerjük. A nyolcvanas évek nyugat-európai divatja a politikai pártelvű demokrácia és a menedzsmentkultúra korlátlanságának a hirdetése; sajnálatos provincializmus volna, ha akkor kényszerítenék a magyar tudományos világot a politikai hatalom jármába, amikorra a szakmai autonómiák tekintélyének újraerősödése jegyében formálódik az euroatlanti társadalomszerveződés. Polónyi szerint erre azért volna szükség, merthogy a tudósoknak nincs felelősségük, szemben a politikusokkal. Nos, különösebb demagógia nélkül felvethető, hogy ki-ki döntse el a kétezres évek Magyarországán, kiknek a felelősségvállalásában bízik jobban. A tudomány elszámoltathatósága a felhasznált közpénzekkel és rárótt alkotmányos kötelezettségeivel maradéktalan kell hogy legyen - de éppen autonóm működése a feltétele annak, hogy megfeleljen a jogos társadalmi elvárásoknak.

Az Akadémia mindezért kettős felelősséggel viseltetik: egyfelől a kutatásirányítási kompetenciája a magyar tudományos potenciál legfeljebb egynyolcadára terjed ki. A magyar felsőoktatási kutatások körülményeinek ismeretében - az egyetemi világban is elfogadott az az értékelés, hogy a természettudományos és műszaki kutatás, innováció bizonyosan véglegesen ellehetetlenülne hazánkban az akadémiai kutatóhálózat rövid távú fiskális szempontok és személyes-politikai célok érdekében időnként szorgalmazott kiárusításával.

Az Akadémia szakmai és társadalmi felelőssége természetesen ennél jóval szélesebb, ezért mindig is dolga határozottan megvédeni a kutatási teljesítmény és szellemi hagyomány értékeit a kutatóhálózaton túl is. A hatékonyság és a szakmai-társadalmi kontroll erősítésének jegyében zajlott az akadémiai törvény módosításának programja: a gazdasági csoportok reprezentánsaival és a politikai döntéshozókkal egyeztetve kezdeményezte az Akadémia vezetési-működési rendjének és döntéshozatali folyamatainak korszerűsítését. Tette ezt elsősorban azért, mert - Polónyi állításával szemben - a vezető magyar tudósok menedzsmenttapasztalatai bátran összemérhetők a hazai középvállalkozókéval. Hiszen milliárdos költségvetésű projekteket irányítanak, javarészt a nemzetközi kutatási-innovációs piacra termelve, egyértelmű nemzetközi elszámolási és elvárási sztenderdeknek megfelelve - sőt még média-személyiségként is megállják a helyüket. Ez, ha kevés is Polónyinak, de elegendő referencia az Akadémia innovációs és gazdálkodói partnereinek, köztük multinacionális cégek sorának.

Az Akadémia tagjai, a kiváló magyar tudósok személyes teljesítménye, közösségi feladatvállalása és tevékenységük nyilvánossága jelentős mértékű közbizalmat eredményezett a tudomány és a tudósok iránt. Ettől egy-egy publicisztika eltekinthet ugyan, de nagy szerencséje a magyar kutatás-fejlesztésnek, hogy a döntéshozók számára a gazdasági érdekcsoportok és a magyar tudományos teljesítményre okkal-joggal büszke polgárok visszajelzése lényegesen többet nyom a latban. Ezért, már régen kívül az elefántcsonttornyon, az akadémiai törvény módosításával valószínűleg találkozik az akadémiai kezdeményezés és a politikusi belátás a magyar tudomány értékőrzése és teljesítményerősítése érdekében. És akkor célszerűbb szervezeti feltételek között folytatódhat az Akadémia szükséges megújulása, ami remélhetőleg ösztönzi az egész magyar kutatás-fejlesztést.

A szerző az MTA kommunikációs igazgatója