Némi lelkiismeret-furdalással idézek Ladányi János és Horváth Aladár tizenegy évvel ezelőtt a székesfehérvári Rádió utcai ügy kapcsán a(z akkori) Magyar Hírlapba írt publicisztikájából: "Végezetül az események tanulsága az is, hogy bár igen fontos társadalmi szerepet töltenek be a konfliktusok kezelésére alkalmas civil polgárjogi szervezetek, de halaszthatatlanul szükség van a kormányzati szervek komolyabb felkészülésére, hatékony válságkezelési mechanizmusok kimunkálására is."

Önkritikával olvasom újra e sorokat mint a politika napszámosainak egyike, belátva: közös felelősségünk és tartozásunk, hogy még mindig (sőt, ma úgy tűnik, egyre inkább) szükség van a válságkezelési mechanizmusok kimunkálására és ezekkel éppúgy adósok vagyunk, mint a válságot végleg feloldó hétköznapok irányának kimunkálásával.

Holott kétségkívül tettünk egyet s mást. Ha van, amire okkal büszkék lehetnek a liberálisok: az oktatásban e téren elért sikereikre. A deszegregációért, az egyenlő esélyekért és az egyenlő bánásmódért, összességében tehát a roma gyerekek életesélyeinek kiegyenlítéséért, javításáért valóban sokat tett Magyar Bálint tárcája (azóta mindezen eredmények csendes visszafaragásán munkálkodik szocialista utódja). A mentorprogram, az országos oktatási integrációs hálózat, az esélyteremtő ösztöndíjprogramok és az Arany János kollégiumi rendszer mind-mind fontos lépések voltak oktatáspolitikánk fejlesztésében.

Az elmúlt tíz év alatt százhúsz milliárd forintot költöttünk a különböző esélykiegyenlítő, felzárkóztató programokra. Talán sokak számára igen nagynak tűnik ez a szám, holott az eredményeket látva inkább azt mondhatjuk, bár számos más probléma is van, a forrás sem volt elégséges. Ráadásul a megszorítások idején - miként most is - az önkormányzatok jellemzően az efféle kiadásokat nyesik le sajnos.

S bár büszkék lehetünk a tanodák és főként a kiváló Gandhi Gimnázium fantasztikus eredményeire is, az összkép meglehetősen elszomorító.

A különféle bűncselekmények, különösképp a veszprémi tragédia, a kiváló sportemberek tragikus halála kapcsán megjelenő értelmezések és gyűlölködő hangok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előítéletek és a belőlük táplálkozó indulatok egyre erősebbek. Amikor egy nemzetközi dzsesszfesztiválon révületbe esünk Szakcsi vagy Babos fantasztikus muzsikájától, büszkék vagyunk a magyar kultúra jeleseire, és senkinek nem jut eszébe cigányozni, azaz megkülönböztetni őket magunktól. Jó volna, ha ez lenne a szürke hétköznapok jellemzője is.

Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy kezd a szókincsünkbe beépülni a cigánybűnözés kifejezés. Már nem a politikai szélek sajátja, hanem a magukat néppártként meghatározó és valódi relevanciával bíró politikai erők beszélnek a cigányok által elkövetett bűncselekményekről.

Jó lenne ezt most abbahagyni - sőt, már most is késő.

Amiképp nem szoktak arról beszélni, hogy "egyre nő a halszálkás Boss zakós bűnelkövetők száma" avagy "drámaivá vált a háziasszonyok által végeztetett feketemunka aránya", azonképp az sem vezet az indulatkeltésen túl semmire, ha a romák által elkövetett bűncselekményekről beszélünk légből kapott állításokra hivatkozva (hiszen a valódi etnikai nyilvántartás e téren - igen helyesen - jogellenes).

Az efféle megkülönböztetés azt a hamis és vészes látszatot kelti, mintha a bűnelkövető származása és a bűnelkövetési hajlandóság között kimutatható lenne bármilyen korreláció.

A közbiztonság minden polgárt megillet, biztosítása az állam feladata, ez számon kérhető és számon is kérendő a rendvédelmi hatóságoktól és az azokat felügyelő kormányzattól. Ehhez azonban nem kell stigmatizálni senkit.

A megoldás felé vezető út persze jóval komplexebb és számtalan változásnak kell hozzá beérnie. Ezek egy részét kormányzati intézkedésekkel elő lehet segíteni, így például azt, hogy több roma kaphasson köztisztviselői vagy éppen rendőri állást, a nyilvános fórumokon a romák normális megjelenésre számíthassanak; azonban én most csak a gyerekekre fókuszálva szeretnék pár gondolatot megosztani olvasóimmal.

Nem tudom, belegondoltak-e valaha abba, milyen érzés lehet, roma gyerekként négy-öt évesen, hét-nyolc évesen, majd érzékeny kamaszként megtapasztalni azt a játszótéri homokozótól az iskolapadon át a házibulikig, hogy a többség többsége otthonról olyan ismeretek birtokában jön, amelyek miatt úgy néz ránk, hogy összerándul a gyomrunk; hogy azt éreztetik velünk, mások vagyunk, s másságunk alacsonyabb rendűvé tesz.

Ezek a tapasztalatok egész életre kiható komplexusokat, lelki sérüléseket okoznak, amelyek feloldása sokkal nehezebb feladat, mint egy olyan civilizációs norma kialakítása, amely megelőzi ezeket a pszichés sérüléseket. Kétségtelenül sokat segíthet a jó minőségű, integratív oktatás, ám erre nincs mindenhol mód: egy zömében romák lakta településen nem életszerű ennek megvalósítása. De az igenis megoldandó, hogy akár többletjövedelem biztosításáért, különböző pályázati pénzek megszerzésével olyan magas színvonalú oktatást sikerüljön biztosítani ezeken a kistelepüléseken, amelynek jóvoltából képesek kitörni a mélyszegénységből a gyermekek.

Miképpen az is megoldható, hogy a tanárok nevelői munkájuk során olyan kulturális élményeket, tapasztalatokat adjanak át a diákjaiknak, amelyek feloldják a bennük esetlegesen meglévő kirekesztő, előítéletes gondolkodás csíráit.

Arra is nagy hangsúlyt kell fektetni, hogy a felnövekvő roma gyerekek megélhessék identitásukat, kultúrájukat.

Nem az etnicizmus szalonképessé válása hoz megoldást, ez súlyos veszély az egész társadalomra. A megoldás az, ha hozzáférhetővé tesszük azt a kultúrát és ismeretanyagot a roma gyerekeknek, amelynek jóvoltából öntudatos, saját kultúrájukra büszke cigány fiatalok lesznek, akik saját értékeiket ismerve, magukkal kibékülve képesek befogadni más kulturális normákat és értékeket is, és piacképes tudással rendelkeznek.

Ha a felnövekvő roma nemzedéknek nem sűrűsödő előítéleteket és kilátástalan nyomort, hanem odafigyelést, tanulási esélyeket tudunk biztosítani a mostaninál sokkal nagyobb mértékben, akkor van csak esély a pozitív megoldásra.

Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy parlamenti pártoknak - és a pártok mögött álló társadalomformáló értelmiségi bázisoknak is! - abban kéne egy minimális konszenzust kialakítani, hogy a gazdasági krízis ellenére kiemelt figyelemmel és erős pénzügyi támogatással igyekezzenek - igyekezzünk - megoldani a roma gyerekek oktatási esélyeinek javítását, hiszen ez az, amivel számukra is és saját felnövő gyermekeink számára is a legnagyobb szolgálatot tehetjük.

A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ)