Ekként fogalmaz a Brüsszelben tegnap kiadott jelentés, amely a 2004. május elsejei bővítés ötödik évfordulójára készült. Ám miközben a vaskos tanulmányban közölt adatok nem kérdőjelezhetők meg a csatlakozás alapjában kedvező hatásáról, tény, hogy az új tagállamok eleve nem kaptak mindenre kiterjedően egyenlő feltételeket. S most is éppen az a kérdés: vajon nyitva van-e az a bizonyos ernyő, azonos védelmet nyújt-e mind a huszonhét tagnak, s vajon a válság nyomán fellazított állami támogatási és versenyszabályok továbbra is egyenlő piaci feltételeket kínálnak-e?

A válasz egyértelmű nem. De fogalmazzunk kissé diplomatikusabban az ötéves sikertörténet fényében: rendkívül nagy a veszélye annak, hogy a tagországok tömegesen visszaveszik a döntési jogköröket Brüsszeltől, falakat húznak egymás meg a régi és az új tagok közé. A végrehajtó testületként, a szerződések őreként működő Európai Bizottság fut a nemzeti programok után, igyekszik érvényesíteni az uniós joganyagot. Ám olyan mennyiségben hoznak intézkedéseket az egyes fővárosokban, hogy képtelen követni a folyamatot.

Az unió központjában csak most kezdik megérteni, amit már négy hónappal ezelőtt is jól lehetett látni: a nyugat-európai államok bankmentő lépései súlyos következményekkel járnak Kelet-Európában. Október végén a pénzügyi biztos környezetéből még olyan véleményeket lehetett hallani, hogy Kelet- és Közép-Európában nincs semmilyen baj, csak Magyarország küzd gondokkal, de ő meg magának köszönheti. Mára nyilvánvalóvá vált: az új tagországok zöme egy csónakban evez. Ezt már sejtik Brüsszelben is, de a megoldásig még nem jutottak el.

Az említett államok a csatlakozás előtt liberalizáltak, privatizáltak, megnyíltak a korszerű technológiát telepítő uniós befektetők előtt, felszámolták a pénzügyi rendszereiket védő korlátozó intézkedéseket. A nyugat-európai pénzintézetek pedig a terjeszkedés természetes terepének tekintették a bankolásban igencsak visszamaradt régiót. Az osztrák bankok például úgy belehúztak, hogy Ausztria nemzeti össztermékének hetven százalékáig nyújtottak hitelt. Ha ez bedől, vele dől Bécs is. Nem véletlen, hogy az osztrák kormány próbálta meg félreverni a brüsszeli vészharangokat.

A nyugat-európai nagybankok kelet-európai leányai azonban egyelőre nem tőkét igényelnek - ahogy azt hiszik Brüsszelben -, hanem azt kérik, hogy likviditáshoz, hitelhez juthassanak, hogy az anyacégeket érintő eurózónabeli döntések ne szárítsák ki a keleti piacokat. E pénzhiány miatt is romlanak a gazdasági kilátások szerte a régióban, s ha ez így megy tovább, akkor persze a leánybankoknak tőkeinjekcióra is szükségük lesz. Az Európai Központi Banknak kellene végre lépnie, s a valutaövezeten kívüli országokra is kiterjesztenie a likviditásbővítő ügyleteket. Négy hónapja is ezt kellett volna tennie, most is ezt kellene.

Vasárnap Berlinben megint szűk körű értekezletet tartanak az uniós nagyok, ezután egy héttel lengyel kezdeményezésre a kelet-európai állam- és kormányfők találkoznak tízórain az informális huszonhetes csúcsebéd előtt. A kiscsoportos találkozók aligha mozdítják elő az egységes, összehangolt fellépést, de az eszmecserék közelíthetik a nézeteket. A sok beszéd azonban nem helyettesítheti a hatékony cselekvést. Már ha az EU célja az, hogy a következő öt év is sikertörténet legyen.