A tudomány ma teljesen biztos abban, hogy az agykéreg sejtjeinek pusztulása viszszafordíthatatlan folyamat, megváltoztathatatlan állapot. Jogi értelemben is ez a halál, hiszen átültetés céljára ilyenkor távolíthatók el a halott ép szervei. Tudjuk azt is, hogy születésünkkor már birtokunkban van a teljes idegsejtkészlet, életünk során új agysejt nem keletkezik. Az idegsejtek a valamilyen sérülés vagy ártalom okozta károsodásukat is csak igen korlátozott mértékben képesek korrigálni, például nyúlványaikat (lassan és sok feltétel teljesülése esetén) újranöveszteni. A szürkeállomány egy kisebb részének elvesztésekor az agy más területe képes lehet a funkció részleges pótlására.

Azokban az esetekben, amelyekről beszélünk, a teljes agykéregállomány végzetesen és véglegesen károsodott, elpusztult, amit az bizonyít, hogy semmilyen elektromos aktivitást nem lehet kimutatni. Azok az ellenvetések, hogy az elektromos aktivitás hiánya nem bizonyítja az összes kéregsejt pusztulását, vagy hogy van aktivitás, csak a műszerek "tökéletlenek", és nem mutatják ki (a még gyengébb érvekkel együtt) tudományos bizonyítékokkal könynyen cáfolhatók. Lehet persze őszintén hinni abban, hogy "a lélek" majd visszatér a testbe, noha a tudományos felfogás szerint ebben sem reménykedhetnénk.

Az első kérdés tehát az, hogy a tudomány állásfoglalását a halál fogalmát illetően elfogadjuk-e, illetve el kell-e fogadnunk adott esetben hitünk és erkölcsi elköteleződésünk ellenére is? A válasz: nem, de menjünk tovább! Nézzük a fordított esetet: el kell-e fogadnom, hogy hozzátartozóm (vagy majdan saját magam) agy (lélek) nélkül vergődő testét meggyőződésünk és akaratunk ellenére "életben" tartsák, amikor minden remény elveszett az agykérgi működés helyreállására, a "lélek" visszatérésére. A válasz újra nem! De nézzük az érem harmadik oldalát! A társadalom, az adófizetők kényszeríthetők-e annak a nem jelentéktelen összegnek a megfizetésére, amely az életnek nem nevezhető állapot konzerválásához szükséges aránytalanul nagy infrastruktúrát finanszírozza? A válasz: igen, de csak akkor, ha ezt a hozzátartozók kérik, vagy a beteg test néhai lelke (agya) ezt még életében (speciális végrendeletben, "living will"-ben) kérte.

A vatikáni és a polgári-tudományos álláspont ellentéte kibékíthetetlen, de könynyen szabályozható a probléma, ha egyik félnek sem engedjük a saját elveit általánosan érvényesíteni (törvénybe foglalni), azaz a másikra ráerőltetni. A törvénynek meg kell engedni, hogy aki őszintén bízik szerette lelkének visszatérésében, befogadásra készen tarthassa a testet. És viszont: a törvény ne kényszerítse a reményvesztetteket arra, hogy ne tudjanak elválni halottjuktól, hogy ne élhessék saját életüket. A "halál" nemcsak az elmenni készülők, hanem az életben maradók életének is része. A földi lét végének felfogása a halandók számára leegyszerűsödik a túlvilágban való hitre, illetve annak tagadására. Pedig egészen másról van szó, egészen másként kellene viszonyulnunk hozzá! Ha nagyon tömören kell megfogalmaznom, azt mondom, hogy egész életünkben készülnünk kell rá, felkészülten kell fogadnunk.

Mi is az eutanázia? Amiről eddig szó volt, annak ahhoz alig van köze. Mindöszsze az orvosi kezelés visszautasításának jogáról elmélkedtünk. Az eutanázia az eltávozni kész, és elkerülhetetlenül eltávozni kénytelen (gyógyíthatatlan) ember joga a távozás humánus módjának és pillanatának megválasztásához. Az eutanázia egy szabad társadalomban választható kell legyen, noha általánossá tételére törekedni (még) semmiképpen sem ajánlatos. Tiltása viszont egy új, de nagyon fontos emberi (alap?)jog elvonása, ami az Isten képmását viselő emberhez (és a szekuláris államhoz) méltatlan.

A szerző orvos, a Wesley János Főiskola bioetika tanára