A szerző a MÚOSZ elnöke

Ez persze több ágon is képmutató szöveg, s mint újabb együgyű füllentés hézagmentesen illeszkedik a tervezet eddigi históriájába. Ami a szakemberek véleményét illeti, azt a szakpolitikusok kiválóan ismerhetik ugyanis, miként az is tudható, hogy a szakpolitikusok éppen ezt nem akarják képviselni semmiféle parlamenti vitában. Sőt mondhatni, ellenkezőleg. Érzékeltetésül: Révész Sándor: Láncaink őrzői (Népszabadság, 2008. november 11.), György Péter: Ötpárti kulturpuccs (Népszabadság, 2008. november 8.), Vásárhelyi Mária: A politika fogságában (Élet és Irodalom, 2008. november 28.), A politika nem engedi el a köztévét (Index, 2008. november 3.) Majtényi László: "1. Kívánjuk a sajtó szabadságát..." (Népszabadság, 2008. december 2.).

Ha a szakpolitikusok netán nem olvasták volna ezeket az írásokat - ki tudja? -, a címek pontosan kifejezik, mi a szakemberek véleménye. Még akkor is, ha a szerzők némelyike talál a tervezetben itt-ott pozitív elemeket is, de erről meg egy törvény esetén nehéz eldönteni, hogy irónia-e vagy valóban egy kis horpadt elismerés.

A tervezet, amit a MÚOSZ a rendszerváltozás óta a sajtószabadság elleni legveszedelmesebb támadásnak minősített, abban különbözik a sajtót az utóbbi két évtizedben ért valamennyi inzultustól, hogy míg azok mind egyedi esetek voltak, a most tervezett törvény alapelveket, tartóoszlopokat érintő támadás előrehaladott előkészülete.

A közelmúltból emlékezetünkbe idézhető titkosítások, megfélemlítő eljárások, rabosítások, sőt a médiaháborús események is epizódok voltak. Alkalmi kihágások, törvényszegések. Most azonban maga a kihágás készülne törvénnyé lenni: a sajtó egy igen jelentős szeletének hatalmi kisajátításában sikerült a pártoknak egyezségre jutniuk.

A nyilvánossághoz kapcsolódó jogok tipikusan az állammal, a hatalommal (kormányzókkal és ellenzékben lévőkkel) szemben értelmezhetők. E jogok koordinátái végül is aszerint rajzolhatók fel, hogy vajon - legalábbis elvileg, tendenciájában - a nyilvánosság (benne a sajtó) ellenőrzi-e a politikai intézmények teljességének működését, vagy fordítva van: a hatalom ellenőrzi a nyilvánosságot.

Ha ebben a megközelítésben nézzük a szóban forgó "lehetséges változatot", úgy egyértelműen az utóbbit találjuk: az önmaga nyilvánosságát saját kezébe vevő hatalmat.

"A törvénytervezet éppenséggel kizárólagossá tenné a pártok... befolyását a médiairányításban. A médiarendszert irányító állami testületi szervek (Közszolgálati Tanács, Tulajdonosi Vagyonkezelő Testület, Nemzeti Médiahatóság) megválasztását a parlamenti pártokra, de ha nem sikerül megegyezniük, akkor a két nagy pártra bízza a tervezetet." (Majtényi László) Egyértelmű, pregnáns összefoglalása ez a nyilvánosság és a hatalom tervezett viszonyának, de ha valaki ezt az értelmezését netán egyoldalúnak és túlzónak gondolná, mondván, hogy a sajtó szabadságának effajta lenullázása 2008-2009-ben egyszerűen nem volna életszerű, úgy kéznél van a törvénytervezet lelkének egy még ennél is egyértelműbb és pregnánsabb összefoglalása - egyenesen a tervezet egyik mentorától: "Elég volt a szemforgatásból. Tisztább viszonyokat teremt, ha a politikai döntéseket a politikusok hozzák meg, és nem hárítják tovább látszólag független testületekre."

A megnyilvánuló Szalai Annamária (Népszabadság 2008. november 12.), de rögtön hozzá kell tenni, hogy csupán a megfogalmazás az övé, a törekvés ötpárti, közös. Miként "a látszólag független médiatestületek"-re vonatkozó utalás mögötti sandaság is. Arról van szó ugyanis, hogy ezek a testületek, kuratóriumok - legalábbis többségükben - nevetségessé tették a civil szerepvállalást a médiairányításban (ami igaz), mert a civil szervezetek pusztán formailag civilek, valójában azokba mindenféle pártérdekek bábozódtak be. Csak éppen arra nincsen szó és figyelem vesztegetve, hogy e civil szervezetekbe így-úgy, közvetlenül vagy közvetve azok a pártok nyomakodtak be, amelyek most szemforgatást emlegetnek.

Nem nosztalgiázva, mert erre azért nincsen ok, csupán felelevenítve: ezek a ma már "látszólag független testületek", mielőtt degenerálták volna őket, a rendszerváltozás utáni évek lendületében a nyilvánosság államtalanításának kezdeti, jelképes gesztusaiként kerültek a médiarendszerbe. Egy majdan kiteljesendő törekvés csíráiként tekintett rájuk a szakma és a publikum. Most azonban ötpárti megegyezéssel más irányt vennének a dolgok: miután a politikai nyilvánosság maga is politikai kérdéssé van nyilvánítva, az ezzel kapcsolatos feladatokat a politikusok (a pártok) házilagos kivitelben is képesek ellátni, semmi szükség a civilek, kívülállók lábatlankodására. Erről az erkölcsi magaslatról aztán a közélet ezen dudváját ki is irtják nyomban: minden külső közreműködés, részvétel, ellenőrzés, beleszólás, véleményezés lehetőségét - a megrontott lányt kútba lökve - teljességgel ki is küszöbölik. (Hacsak nem tekintjük a pártok teljes befolyását korlátozó elemnek a legutolsó változatba - nyilván a sok méltatlankodásra válaszul - beemelt "nézői panel"-t, ezt az alkotmányos rangra emelt levelezési rovatot. De hát fájdalom, nem tekinthetjük annak. Sokkal inkább tekinthetjük - hogy tovább ne menjünk - az úgynevezett társadalmi vitában magukat exponáló elméleti és gyakorlati szakemberek megalázásának.)

A médiatörvény-tervezet barkácsai által kívánatosnak tartott, "szemforgatás nélküli" állapotról egyébként már most hatalmas parcellakísérlet segít eligazodni: az egész önkormányzati, illetve önkormányzati befolyás alatt álló sajtó aktuális helyzete. Ott aztán tényleg nincs szemforgatás, direktben megy minden, nincsenek - többnyire - még látszólag független testületek se. Ott a nyilvánosság ügyét a politikusok intézik. Meg is van a látszatja: több száz helyi médium és sok száz újságíró a sajtószabadság elemi normáinak keretein is kívül van rekesztve. Itt még csak nem is sérül a sajtószabadság, mert ami nincs, azt nehéz megsérteni.

De van itt desszertnek még valami.

Előre kell bocsátani, hogy ebből a tervezetből természetesen nem lesz semmi. Mindennek van ugyanis határa, akkor is, ha a tapasztalatok szerint nincs határa. De ha ez tévedés lenne is, a köztársasági elnök úr feltételezhetően közbelép, és az Alkotmánybíróság elé keríti az ügyet. Ott meg már nem érhet bennünket akkora meglepetés, hogy el ne küldjék ezt a pőre atavizmust az iratmegsemmisítőbe. Aztán erősen koncentrálunk, és elfeledjük az egészet.

A kérdés csak az: mi van - de ez hangsúlyozottan csak egy gondolati kísérlet! -, tehát mi van, ha mégse? Kovács Zoltán főszerkesztő azt írta az ÉS-ben, hogy ha ezt a törvényt lenyomják a torkunkon, akkor meg is érdemeljük. (Sajtómunkások XXXVII., 2008. november 7.) A rossz hír, hogy fenti jövendölésnek, miszerint a tervezet ki fog hunyni, nem az az oka, magyarázata, hogy széles körű, elementáris erejű nyilvános ellenállás miatt kell az ötpárti einstandolóknak visszavonulniuk. A már fentebb említett néhányon kívül aligha lehetne még egy fél tucat nevet, címet öszszeszedni, ami azt bizonyítaná, hogy a közélet, közelebbről a sajtó szereplői egyáltalán észrevették volna, mi készül itt. Ráadásul a felsoroltak között is többen nem hivatásszerű újságírók, hanem oktatók, kutatók, elméleti emberek. A magyar sajtó fel se ismerte, milyen hatalmi ambíciók vannak felszínre törőben. Észrevétlen maradt, hogy a tartalom és a forma egysége jegyében mit műveltek társadalmi vita címén mindenkivel. Erre mondták a régi jó világban: prepotens, frech, konfidens, szégyenlősen nem akarván nevén nevezni a pimaszságot. Hónapokig dolgoznak egy ötpárti s nem is akármilyen jelentőségű ügyben, egy áttörésnek szánt törvénytervezeten, majd hagynak rá jó két hetet, hogy a szöveget az érintettek elolvassák, elemezzék, magukhoz térjenek, a vitát megszervezzék. Másodjára a szöveget karácsony előtt, 23-án (!) teszik közzé, ismét csak napokban számolható időt engedve a vitára. (A szervezett vitáról a MÚOSZ honlapján olvasható szívderítőnek nem nevezhető beszámoló.)

A különböző változatokat úgy küldték szét társadalmi vitára, hogy a szövegváltozásokat még csak nem is jelölték. Magam kértem egy összehasonlítható verziót. Akit meg lehetett találni, azt mondta, neki ilyenre nincs felhatalmazása. Ugyan ő - dr. B. A. nem tehet róla - jegyezte több más ismeretlen névvel együtt a törvény szétküldött változatait. Olyasvalakik mögé bújtak tehát a valódi szerzők, akik nem adhattak ki egy összehasonlítható (olvasható) szövegváltozatot.

Miközben ez a megalázó procedúra folyt, megjelent egy hír valahol eldugva a magyar sajtóban, miszerint a francia közszolgálati tv-ben az újságírók sztrájkolnak, amiért Sarközy elnök a tv függetlenségét veszélyezteti a hirdetési bevételek korlátozásával.

Ha az ember a legkevésbé sem rebellis alkat, akkor is eszébe jut: vajon mikor, hol, miért és kikkel lehetne megszervezni Magyarországon egy széles körű ellenállást, bojkottot és - még kimondani is félek - sztrájkot. Soha. Sehol. Semmiért. Senkikkel.

Ezzel kerek a történet.