Sőt ennél is többet. Igaz, ezt a mozgásirányt célozta már a népszavazással megalázott tandíj, illetve a jelképesnek szánt vizitdíj is. Akkor valóban nem volt rá társadalmi megrendelés, a választási kampányban a győztesek részéről nem hallhattak ilyesmiről az emberek, ha tévedtek is a nemmel, nincs mit a szemükre vetni emiatt utólag, itt, a bajban sem. Ahogy hibát követne el a kormány, ha most reformigazságában érezné magát megerősítve, s mintegy a pozitív oldaláról próbálná láttatni a dolgokat. Hogy lám, ha szabad akaratból nem ment, most, ha a kényszer hozza is, de itt van az igazság órája.

Egyetlen fejbiccentésnyi elégedettségre sincs oka senkinek. Igaz ez a diadalittasan triumfáló Fideszre éppúgy, mint a műtétre készülő kormányra. Az első nagy és látványos elemeiben megakadályozott reformhullám is a középosztály erősebb részétől vette volna vissza az ország helyzetéhez képest mért túlfogyasztást, szándék szerint ez is ezt tenné. A magasabb fizetésűek nem nyernek az szja-változáson, viszont veszítenek az áfa-emelésen, a szociális rendszer újjászervezésén. (Ha van nekik, a vállalkozásuk visszakaphat ebből.) Ki lehet bírni, ha csak annyi történik, hogy nem jut egy darabig bébiszitterre, második autóra, nyaralásra-síelésre, nagyobb lakásra, ápolónőre a mama mellé, gyereknek jó egyetemre, és időnként egy-egy külföldi meccsre, koncertre, de azért ez komoly veszteség, mert jó esetben érdemes emberek életét tette jobbá.

El fogják fogadni, ha tisztának, becsületesnek érzik a büntetést, amit nem előzött meg bűn. Ezért nem viselnék el, ha úgy kellene érezniük, hogy szenvedélyes adókerülésük, a szegények iránti érzéketlenségük, polgári mentalitásra való képtelenségük árát kellene most megfizetni. Nem, most a világon mindenki fizet, érdemekre való tekintet nélkül. Ránk most kerül sor.

Remélhetőleg sokak számára könnyebb lemondani bizonyos jókról, ha számíthatnának rá, hogy a szegények milliós világát egyben tartja a kormányzat. Ha például a tervezett szociális regiszter nemcsak arra adna lehetőséget, hogy lássák, ki vesz igénybe megalapozatlan segítséget, hanem arra is, hogy kiderüljön, kik azok, akik jogosultak lennének, de nem kapnak segélyt, mert nem kérik, mert nem tudják, hogy kaphatnának. Kapjanak.

Politikailag szinte nagykoalícióssá vált a helyzet. Társadalmilag is azzá kellene tenni. A liberális párt és a konzervatív MDF magára ismerhet ugyanis a változások irányában. A Fidesz persze a kormányra, amelyről hét éve tudja, hogy alkalmatlan. Akkor azért, mert osztogatott, most azért, mert szorongat. De így is nehéz lenne megtalálni ebben a csomagban azt a tételt, amelyet egy Fidesz-kormány számára becsületbeli ügy volna azonnal likvidálni. (A vagyonadó, illetve a nyugdíjreform nélkülük be sem indul, ha ők következnek, tehát nem kell megsemmisíteni, elég meg se mozdulni.) Ugyanakkor a Fidesz két ikonját kiikszelte az élet. A lakáspiac számukra kedves túlhitelezése, mint a válság kiváltóját (Amerikában) egyrészt. Másrészt a komplett recesszióban senki nem gondolhatja, hogy a puszta adócsökkentés automatikusan szárnyakat ad a gazdaságnak. Ha szárnyak lennének is, fák, fészkek, erdők - minden hiányzik, ahová repülni lehetne. Most csendesedni illene.

Ha igazak a hírek, az emberek elkezdtek megtakarítani. A kevésből is. Most a kormány következik. Döntenie kell - meg takarítani. Megszabadulni minden görcsös bizonyítási vágytól, frusztrációtól, kudarcok okozta sebektől. Tenni, amit tennie adatott, saját lelkiismerete és felelősségérzete szerint, s nem remélve, hogy ezért bárki hálás lesz. Most nem.