Reformok és válságkezelés
Nemcsak elutasította, de tett is ellenük: népszavazást kezdeményezett a reformok egy sor eleme ellen. Eredetileg az egészségügyi privatizációt és a földpiac esetleges részleges felszabadítását is megtámadta volna, de végül csak három ügyben: az egészségügyi reformban másodlagos szerepet játszó vizitdíj és kórházi napidíj, valamint a felsőoktatási reformban kulcsszerepre hivatott tandíj ellen vitte végig a reformellenes népszavazást, majd megfenyegette a kormányt egy további, az egészségbiztosítási reform ellen irányuló népszavazással.
A súlyos népszavazási vereség nyomán a szocialisták úgy döntöttek: kihátrálnak az egészségügyi reformból, feladják annak központi elemét, a biztosítási reformot és lemondanak az adóreformról is, miután az ingatlanadót már 2007 nyarán félretették. Egyfajta pótreformként 2008 februárjában meghirdették a "Munka, tudás, tulajdon" programot, amelynek az oktatásra vonatkozó része határozottan előre mutat, a másik két eleme viszont fölöttébb vitatható, és nem járul hozzá az ország kulcsproblémáinak megoldásához. A 2006-os reformelképzelések feladását - ami explicit módon is megfogalmazódott a miniszterelnök "Megegyezés" című dolgozatában - a liberális reformszándékokkal szembeni ismétlődő retorikai támadások egészítették ki: megvédjük a nyugdíjasokat, elutasítjuk a sokkterápiát stb. A meghátrálás súlyos hiba volt, hiszen olyan időveszteséget okozott, amely egy év elteltével már nem hozható be. De látni kell azt is, hogy a meghátrálást a Fidesz reformellenes hosszú menetelése kényszerítette ki, amely a Bokros-csomag és a közmű-privatizáció 1995-ös elutasítása óta tart, és a márciusi népszavazásban tetőzött. Ez igazi történelmi bűn tízmillió magyar ellen. Ha tehát valakinek ma bocsánatot kellene kérnie azért, amit évek óta tesz, akkor az mindenekelőtt Orbán Viktor lenne.
Bővült a cselekvési tér
Azok a feltevések, amelyekre a "Megegyezés" épült, 2008 őszére megdőltek: a növekedés fokozatos élénkülésére nem számíthatunk, nem lehet lemondani az elosztási arányok nagyarányú felülvizsgálatáról. Ezért képviselik a szocialisták ma azt, amit háromnegyed éven át elutasítottak: a munkához kapcsolódó közterhek érzékelhető csökkentését és ennek érdekében más terhek növelését illetve a kiadások csökkentését. Megdőlt az a feltevés is, hogy reménytelen az emberekkel elfogadtatni bármiféle tehernövelést: a tv-híradók minden órában a nemzetközi gazdasági feltételek romlásáról számolnak be, ami sokak számára érthetővé teszi, hogy a magyar kormány is népszerűtlen lépésekre kényszerül. (Miközben a Fidesz ma is teljes erővel ezek ellen uszít.) Odébb kerültek a politikai falak, bővült a kormány cselekvési tere. A szocialisták újra reformokról, sőt modellváltásról beszélnek. Vajon miként érdemes értelmezni azt, amire a kormány készül, mi is az a "reform", mi kell a válság kezeléséhez?
A mindenkori kormánynak és a mögötte álló parlamenti többségnek a folyó kormányzáson túl az a dolga, hogy változtasson az ország működési módján: módosítsa az adózást, újraszabályozza az állami juttatásokat, javítsa a közintézmények működési feltételeit. Reformnak a működési szabályok átfogó, több elemet érintő, hosszabb időre szóló módosítását szoktuk nevezni.
Az effajta változtatások többféle irányt követhetnek, és ezek más és más társadalompolitikai következményekkel járnak. Az egyik lehetőség a közönséges megszorítás: az állami kiadások csökkentése vagy a bevételek növelése az államháztartási hiány mérséklése érdekében. Ennek klasszikus példája az adóemelés vagy az állami intézményekben foglalkoztatottak számának csökkentése. Itt egyértelmű, hogy a kormány jóléti áldozatot kényszerít a társadalomra.
A második lehetséges irány a jövedelemtulajdonosok közötti újraelosztás. Ha az állam a vállalkozók beruházási feltételeit akarja javítani és a fogyasztást korlátozni, akkor csökkentheti a profitadókat vagy a foglalkoztatást terhelő járulékokat, és növelheti a háztartásokat terhelő adókat. Ha a gazdaságilag aktívakat akarja az inaktívak terhére kedvezményezni, akkor kurtítja a nyugdíjakat és a munkanélküli-ellátásokat, viszont csökkenti a jövedelemadót. Ekkor a jelenlegi életszínvonal terhére hozunk áldozatot a jövő érdekében.
A harmadik irány a jövedelmező tevékenységeket folytató üzleti szektor ösztönzése lehet az állam által fenntartott jóléti rendszerek rovására: jövedelemadókat, járulékokat csökkentenek, és ennek forrása az, hogy korlátozzák a jóléti intézményekre fordított kiadásokat, vállalva az azok által biztosított ellátások csökkentését. Ez is a jövő érdekében hozott mai jóléti áldozat. Végül negyedszer lehetőség van a jóléti intézményrendszerek működési módjának javítására szervezeti átalakítással (például összevonásokkal, az intézmények számának csökkentésével), vagy az intézmények érdekeltségi feltételeinek átalakításával (például privatizációval, a hozzáférés feltételeinek változtatásával). Ez a legelőnyösebb átalakítás, hiszen ugyanolyan jóléti teljesítmény alacsonyabb ráfordítással érhető el, vagy változatlan költségek mellett a jóléti teljesítmény (a szolgáltatás minősége, választéka) javulhat. Az ilyen reformok tehát nem követelnek jóléti áldozatot az emberektől. Ez utóbbira volt példa az 1997-es nyugdíjreform vagy a 2006-07-ben elindított egészségügyi reform is.
Ma Magyarországon a nemzetközi válság, a növekedés helyébe lépő visszaesés és az újra meg újra fellépő egyensúlyhiány tesz elkerülhetetlenné reformokat. Miután a válság az elhúzódó egyensúlyhiány körülményei között ért el minket, a mesterséges keresletbővítés mint válságkezelési mód - bárhogyan követeljék is a Fidesz propagandistái - számunkra nem járható út. Ne feledjük: az Orbán-kormány már próbálta a belföldi kereslet mesterséges ösztönzésével ellensúlyozni a - mainál jóval enyhébb - külpiaci keresletcsökkenést, s éppen ezzel tértünk le az ezredfordulón az egyensúlyőrző növekedés bokrosi pályájáról! Magyarország csak a versenyképességet javító reformlépésekkel próbálkozhat: ezzel mérsékelhetjük a válság hatását, és ezzel siettethetjük a kilábalást. A kilencvenes évek privatizációja hatékonyabbá és piacképesebbé tette az ipart és a kereskedelmet, ez egyértelműen sikeres reform volt. A közszférában (és a mezőgazdaságban) azonban nem történt ehhez fogható sikeres átalakulás. Ha a vállalkozók a magas adószintnek tulajdonítják versenyképtelenségüket, akkor látni kell, hogy e mögött a túlzott (a gazdaság teljesítőképességéhez képest túlzott) állami kiadások húzódnak meg (azok finanszírozására kell a sok adó), és ezért a versenyképesség javításához nem egyszerűen adócsökkentésre, hanem az adóbevételekből finanszírozott jóléti rendszerek reformjára van szükség.
Voltak is ilyen próbálkozások. A nyugdíjreform iránya helyes volt, de eleve korlátozott mértéke (amit az egymást követő kormányok tovább szűkítettek) nem érte el azt a kritikus szintet, ami mellett már jótékonyan hatott volna a biztosítottak járulékfizető hajlandóságára és a megtakarítások hatékony befektetésére. Az egészségügyi reform első részleges intézkedései (a gyógyszerreform és a kórházi átszervezés) viszont bebizonyították, hogy a kiadások mérséklése mellett is megőrizhető a korábbi teljesítmény. Ugyanakkor az intézmények érdekeltségi feltételeinek gyökeres módosítása (a kiterjedt privatizáció és a biztosítási reform) elmaradt, és ezért félő, hogy a megtakarítások átmenetinek bizonyulnak. A felsőoktatásban belső szerkezeti reformok történtek, amelyeknek nem is volt célja erőforrások megtakarítása.
Átrendezés alatt
Miképpen értékelhetjük ezek után a kormány 2009 elején előterjesztett elképzeléseit? Ezek fő célja, hogy az üzleti szektor növekedési feltételeit javítsák, mégpedig a foglalkoztatást terhelő adók és járulékok (a tb-járulék és a személyi jövedelemadó) mérséklésével. Ennek feltételeit részben más adók emelésével (a tételes egészségügyi hozzájárulás, az áfa és a jövedéki adó növelésével és egységes vagyonadó bevezetésével) próbálják megteremteni, részben pedig a kiadások mérséklésével (a családi pótlék bruttósításával, részleges csökkentésével és az igazgatási kiadások újabb felülvizsgálatával). Ahogy a számok nyilvánosságra kerülnek, egyre inkább látszik, hogy az adó- és járulékcsökkentésnek túlnyomó részben más adók emelése lesz az ellentétele, és csak elhanyagolható mértékben a kiadáscsökkentés. A vagyonadó ismételt felvetése helyes, hiszen ez alkotmányos követelményt teljesítve javítaná a közteherviselést. Az elérhető többletbevétel mértéke azonban sok okból bizonytalan, rövid távon nem is számolnak vele. Biztos bevételt az egészségügyi hozzájárulás, a jövedéki adó és az áfa emelése ígér. Félő, hogy az utóbbit újra differenciálni fogják, tekintettel az élelmiszer- és energiaárakkal kapcsolatos "szociális" követelményekre, ami visszalépés volna. Elvégre nekünk Kelet-Európában volt alkalmunk megtanulni, hogy a jövedelempolitikai törekvéseket nem az árak eltérítésével helyes érvényesíteni, márpedig az áfa differenciált emelése ezt jelentené.
Nem véletlenül beszélnek a kormány képviselői leginkább adóátrendezésről, amikor tömören akarják megfogalmazni szándékaikat. A javaslatok lényege ugyanis a terhek átcsoportosítása, mégpedig a vállalkozások javára, a háztartások rovására. A jövedéki adót és az áfát a fogyasztás után fizetik a háztartások, míg a munkáltatói tb-járulék csökkentése közvetlenül, a személyi jövedelemadó csökkentése pedig közvetve a foglalkoztató vállalkozásokat kedvezményezi. (Bár az egészségügyi hozzájárulás emelése sokat elvesz ebből az előnyből.) Ismerjük el: ez helyes törekvés, hiszen a magyar gazdaság versenyképességének javítása az egész ország érdeke. Ha a foglalkoztatás feltételeit lehet javítani és ezzel munkahelyeket megőrizni, akkor azok járnak jól, akiknek a munkahelye így megmarad, és ennek árát az összes háztartás (a termékeket és szolgáltatásokat vásárlók) fizetik meg. Ennek indokoltsága aligha vitatható. (Még ha igaz is, hogy a mai piaci helyzetben a tehercsökkentés kevésbé ad esélyt többletfoglalkoztatásra, mint korábban adott volna.) A kormány "adóátrendezési" törekvése ezért önmagában véve támogatást érdemel. Felháborítóan hamis és méltánytalan a Fidesz reakciója, amely ezt egyoldalúan tehernövelésként, újabb megszorító csomagként igyekszik lejáratni.
Nem elég
Ugyanakkor a kormány szándékaival szemben két súlyos ellenvetés tehető. Az egyik: az adó- és járulékcsökkentést túlnyomó részben más bevételek növelésével, és csak kis mértékben kiadáscsökkentéssel próbálják ellentételezni. Ez akkor lenne indokolt, ha nem volnának a kiadási oldalon indokolatlan, méltánytalan tételek. De jócskán vannak. Összegében a legkevesebbet a politikai intézmények (Országgyűlés, minisztériumok, önkormányzatok) kiadásai jelentik, bár itt is van mód csökkentésre. Erre mutat is szándékot a kormány, de ezt a kormánypárt saját ellenérdekelt csoportjai, illetve az ellenzék feltehetően - mint eddig is - blokkolni fogják. Erős (vagy annak hitt) érdekcsoportok ellenállása tartja vissza a kormányt attól is, hogy erőteljesen csökkentse az egyházak és a civil szervezetek állami finanszírozását, amit húsz évvel a rendszerváltás után valójában már semmi sem indokol. Tovább kellene csökkenteni a gázárak támogatását, és nincs indok arra, hogy minden fogyasztó kapjon távfűtési támogatást.
A tb-járulék csökkentése csak akkor helyénvaló, ha a társadalombiztosítás kiadásai is mérséklődnek. Erről azonban nem hallani. Márpedig nem halasztható a nyugdíjak indexálásának módosítása és a lépcsőzetes korhatáremelés újabb menetének elindítása (62-ről 65 évre). Napirendre kell tűzni a biztosító által térített egészségügyi ellátások körének felülvizsgálatát is. Enélkül a járulékcsökkentés tovább gyengíti a rendszerek biztosítási jellegét. Felül kellene vizsgálni sok további állami kiadási tételt is. Könnyebb persze egy tollvonással áfát emelni, mint végigmenni az államháztartás kiadási oldalán, konfliktust vállalni érdekcsoportok hosszú sorával - melyek kivétel nélkül számíthatnak a Fidesz támogatására a kormánnyal szemben -, és mégis ez volna a helyes, így lehetne jelentős összegeket megtakarítani, méltánytalan előnyöket megszüntetni. Kár lenne, ha a kormánynak nem volna erre ereje.
A másik ellenvetés az, hogy a kormány lemondott azokról a reformokról, amelyek nem egyszerűen átcsoportosítanának pénzt az egyik jövedelemtulajdonostól a másikhoz, hanem az állami finanszírozású intézményrendszerek egész működési módján változtatnának. Olyan "egyszerű" intézkedésekről, átszervezésekről is szó lehetne, mint például a távolsági személyforgalomnak a kis forgalmú vasútvonalakról az autóbuszra való átterelése, ami jóléti veszteség nélkül ígérhet megtakarítást, ahogy a kórházak, az iskolák és a főiskolák számának csökkentésével is egyszerre lehet költségcsökkentést és minőségjavulást elérni.
Emellett olyan bonyolultabb átalakításokat is újra napirendre kell majd tűzni, mint a szolgáltatásokhoz való hozzáférés újraszabályozása (ilyesmi lenne a tandíj, a vizitdíj, és idetartozik az egészségbiztosításért való fizetés kiterjesztése a nyugdíjasokra és az egyetemi hallgatókra); az intézmények működési feltételeinek gyökeres átalakítása (privatizáció és versenyhelyzet teremtése), amivel számottevő hatékonyságjavulás érhető el, és a mai állapotokhoz képest a hozzáférés is igazságosabbá tehető. Így érhetnénk el, hogy a kiadási oldalon legyen ellentétele a tb-járulék csökkentésének. (Éppen az ilyen reformokról szól Bokros Lajosnak az Élet és Irodalomban-ban megjelent újabb dolgozata is.) A hozzáférés újraszabályozását - ami az igénybe vevők millióival jelent konfliktust - vállalták volna a szocialisták, azt a Fidesz lelkiismeretlen népszavazási akciója hiúsította meg. Az egyes rendszerek működési feltételeinek átalakításától azonban többnyire maguk is óvakodnak. Erről tanúskodott az elhúzódó koalíciós harc az egészségbiztosítás ügyében, vagy az egyetemek esetleges privatizációjának merev elutasítása a szocialisták részéről.
A privatizáció és a versenyhelyzet az egyes ágazatok befolyásos vezető rétegével (főorvosokkal, vezető oktatókkal) állítaná szembe a kormányon levőket, hiszen az átalakítás az ő számára hozna keményebb és átláthatóbb munkafeltételeket, és ezt a konfliktust már a szocialisták sem vállalják. Pedig a működési feltételek módosításával - ismétlem - a jóléti teljesítmény csökkenése nélkül lehetne elérni a szükséges megtakarításokat. Ennek mellőzése a szocialista kormány új reformszándékainak fő gyengesége. Amire a kormány - helyesen - készül, az rövid távon, jóléti áldozatok árán valamelyest előmozdíthatja a válság kezelését, de mivel a változtatás a szükségesnél jóval szűkebb keretek között marad, a tartós és jó irányú pályamódosításhoz, "modellváltáshoz" aligha elegendő.
A szerző közgazdász
