Ha valóban törvénybe vésik, amiről egyelőre még csak beszélnek, akkor a jövőben nem lehet mondvacsinált indokokra hivatkozva jócskán megemelni az előtörlesztés díját, növelni a kamatokat, új költségelemeket bevezetni. Ha változást tervez a bank, negyven nappal előre értesítenie kell az ügyfelet, méghozzá nem a fiókban falra függesztett tacepaón, mint eddig, hanem levélben; úgy, mintha egyenjogú felek között köttetett volna a szerződés. Ha pedig az ügyfélnek nem tetszik a változtatás, minden további költség nélkül viszszafizetheti a tartozást. Újabban "magyar New Deal" is van, ami azt jelenti, hogy az Európai Unió fejlesztési támogatásait most már aztán tényleg hozzáférhetővé akarják tenni a munkahelyek döntő többségét működtető magyar kis- és középvállalkozásoknak is.

Ám, ha most lehet rövidebb a munkahét, mert válság van, akkor talán korábban is lehetett volna, amikor még természetesnek tűnt, hogy a kevés foglalkoztatottnak nyolc óra fizetésért tízet kell dolgoznia, másoknak meg nem jut munka. Ha a válság hatására mégiscsak van mód arra, hogy az állam korlátozza a bankok egyoldalú erőfölényét, korábban talán mégsem igazán érvényesültek a szabad verseny előnyei. Nem véletlen, hogy Közép- és Kelet-Európában 23 százalékos profitrátával működtek azok a bankok, amelyek anyacége a nyugat-európai kuncsaftokból csak 15 százalékot tudott kisajtolni. Még jó, hogy el nem halt az állam egészen, mire kiderült, hogy a piacokat mozgató "láthatatlan kéz" nem is olyan jól mozgatja a dolgokat.

De ha már a válság hatására mindent elkezdtek válságkezelésnek hívni, amit korábban populizmusnak neveztek, akkor érdemes lenne még egy-két lépéssel továbbmenni. Miért ne lehetne például a munka és a tőke jövedelmezőségének a tőke javára elbillent arányait is visszaváltoztatni? Úgy, ahogyan addig volt, amíg még élt a fasizmus és a világháború emléke, meg amíg létezett a Szovjetunió vezette "szocialista világ". Az akkori nyugati rendszernek sokféle neve volt: hívták szociális piacgazdaságnak, jóléti államnak; támogatták szociáldemokraták, keresztényszocialisták; az emberek többsége szeretett benne élni - létezett, működött, akármennyire fenntarthatatlannak nevezték is utólag. A második világháborútól a hetvenes évek végéig azért elég jól fenntartható volt. Ehhez képest azt a szabadpiaci rendszert, amelyet a korlátok és ellenőrzés nélküli globális tőke alakított ki, alig két évtizedig lehetett fenntartani gazdasági krízis nélkül. És mint naponta látjuk, a gazdasági válság most is megbízhatóan termeli ki ugyanazokat a társadalmi jelenségeket, mi több, feszültségeket. Azokat az eszközöket, amelyeket most - kivételesen - mégiscsak lehet módosítani, vajon miért nem lehetett előbb semmiképp? Az ember fejében még az is megfordul: a már ismerős konfliktusok, ellentmondások időbeni orvoslása bizonyos szegmensekben talán még a válság megelőzésére is alkalmas lett volna.