Nem minősítem - vádolom
A szerző közgazdász
Módszerei és döntései nem eredményezték az elmúlt években az infláció kielégítő csökkenését, és ahelyett, hogy biztosítanák, egyenesen veszélyeztetik a bankrendszer stabilitását, nem beszélve arról az óriási rombolásról, amelyet az MNB tévelygései okoznak a nemzetgazdaságban. Sokan úgy gondolják, hogy siralmas gazdasági állapotunk a kormány túlköltekezésére vezethető vissza, míg mások az elmaradt reformokban látják bajaink fő forrását. Kevesen érzékelik a monetáris politika nehéz, de meghatározó szerepét a felzárkózás pályájának egyengetésében, az MNB pedig képtelen belátni, hogy egyáltalán nem jó úton halad.
Sohasem vitattam, hogy az infláció a növekedés ellensége. Mondanivalóm lényege ennek az ellenkezője, nevezetesen az, hogy a jegybank a rendelkezésére álló négy eszköz közül a cél elérése érdekében gyakorlatilag csak egyet alkalmaz, a kamatpolitikát, ez pedig egymagában nem éri el a kívánt célt, hanem kárt okoz. A négy eszköz: 1.: a pénzkínálat ellenőrzése, 2.: a hitelállomány ellenőrzése, 3.: a bankrendszer szabályozása és 4.: a kamatpolitika.
Az MNB magyarázata szerint azért nem követi a jegybank a pénzkínálat alakulását, mert egyrészt nem lát összefüggést az infláció és a pénzkínálat között, másrészt a rendelkezésére álló eszközöket elégtelennek véli a pénzkínálat befolyásolására. Az első érvelést nagyjából (az M3 mutató kivételével) elfogadom. A másodikat - részletezés hiányában - nem értem. De ez inkább technikai jellegű kérdés.
Ami viszont óriási szakmai hiba, az a hitelállomány alakulásának negligálása! Érthetetlen, hogy miközben az MNB árgus szemekkel követi a bérkiáramlást, mondván, hogy az a kereslet élénkítéséhez, tehát inflációhoz vezet, fittyet hány a hitelállomány rohamos növekedésére. Eltekintve attól a ténytől, hogy már legalább egy éve nem beszélhetünk növekvő bérkiáramlásról, miért ne okozna inflációt a hitelállomány növekedése, ha inflációt okoz a bérkiáramlás? Ez a kérdés, amelyet már több mint két éve feltettem, és amelyre Bihari most sem ad választ, égetővé vált a devizahitelezés nyakló nélküli elburjánzásával. 2008-ban a GDP 0,9 százalékos növekedése mellett a hitelállomány 20 százalékkal nőtt. Ez a rohamos növekedés közel sem érdemelt annyi figyelmet Bihari úrék részéről, mint a nem létező bérkiáramlás, noha most már a nemzetgazdaság hitelállományának kétharmadát is meghaladó devizahitel-állomány átlagos reálkamata negatív. A második kérdés tehát az, hogy miért tekinti az MNB a negatív reálkamatot alkalmas eszköznek az infláció visszaszorítására. Mivel ez egyedülállóan eredeti elképzelés, talán némi magyarázatra szorulna, ezzel azonban Bihari úr nem szolgál.
Az MNB tehát egyik oldalról az eszméletlen mértékű, a hat százalékot is meghaladó forintreálkamatot pártolja, másik oldalról pedig a devizahitelezés negatív reálkamatszintjét szorgalmazza. Hogyan szolgálja az inflációs cél elérését az, hogy a hitelállomány több mint kétharmada negatív reálkamatot visel, miközben a maradék kevesebb mint egyharmadot az EU- és az OECD-tagországok legmagasabb reálkamata terheli? Bihari úr erre a már szintén régen feltett kérdésre sem ad választ. Pedig kézenfekvő a devizahitelezés negatív reálkamatának inflációgerjesztő hatása és az óriási forintreálkamat pusztító következménye a külkereskedelemre.
Mindezzel szoros összefüggésben áll a harmadik eszköznek, a bankrendszer szabályozásának a mellőzése. Az MNB szó nélkül hagyta, hogy a bankok betétállományuk 147 százalékát helyezték ki hitelbe, miközben az általánosan elfogadott prudenciális határ ennek a fele, azaz 75 százalék. A különbözetet a magyarországi bankok különböző - mint ahogy az események is bizonyították - ingoványos forrásokból fedezték, és a kockázatból fakadó felárat a magyar családokra terhelték. Itt két dologról van szó.
Az első az a felelőtlenség, amellyel az MNB szemet hunyt afölött, hogy az árfolyam- és a forráskockázatot átterhelték a bankok a családokra, amelyek - a bankokkal ellentétben - nem eme kockázatok felmérésére szakosodtak. Azzal védekezni, hogy a családoknak vállalniuk kell a következményeket, mert a szerződést szabad akaratukból aláírták, egyenlő a kábítószer-kereskedő érvelésével, miszerint ő azért ártatlan, mert a fogyasztó a kábítószert önkéntesen vette meg. Éppen a banktörvényben rögzítettek alapján az MNB kutya kötelessége megvédeni a lakosságot és a bankrendszert olyan toxikus termékek terjesztésétől, amelyek azok pénzügyi egészségét alááshatják. Mindaddig, amíg az MNB ezt a súlyos mulasztást nem ismeri be, és nem teszi meg az annak kiküszöböléséhez szükséges intézkedéseket, nem számíthat erkölcsi és szakmai tekintélyének visszaállítására.
A második tényező a pénzügyi egyensúly felborítása. Amikor Bihari úr azt írja, hogy "a magyar gazdaság mindaddig ráutalt a devizaforrásra, amíg a hazai megtakarítások nem finanszírozzák a költségvetés túlköltekezését", fordítva ül a lovon. A hazai megtakarítások ugyanis éppen azért elégtelenek, mert a bőséges és olcsónak tűnő devizahitelezés nem a megtakarítást, hanem az eladósodást ösztönzi. Miért ne lenne mind állami, mind háztartási "túlköltekezés", amíg azt negatív reálkamattal lehet finanszírozni? Milyen alapon várja el az MNB az államtól és a családoktól a fogyasztás mérséklését, amikor azt az infláció alatti áron kedvezményezi? Az állam és a társadalom tragikus eladósodása tehát nem a kormány vagy a háztartások "túlköltekezésének", hanem az MNB monetáris politikájának a következménye, amely egyfelől a magas kamaton hizlalt erős forinttal agyonverte a nemzetgazdaságot és megfosztotta az államháztartást a társadalom ellátásához szükséges forrásoktól, másfelől pedig a látszólag olcsó devizahitelekkel az azonnali fogyasztást - tehát az inflációt és az eladósodást - ösztönözte a takarékosság helyett. Bihari úr tényleg azt hiszi, hogy az általa szorgalmazott monetáris politikának nincs köze például azokhoz a tízéves futamidejű személygépkocsi-devizahitelekhez, amelyekhez nem kellett sem önrész, sem törlesztés az első két évben?! Vagy azt, hogy az ilyen elemekből felépített hitelállománynak és fogyasztásnak nincs köze hazánk lerobbant gazdasági állapotához?
Valószínűleg igen, hiszen szerinte nincs semmi baj a devizahitelezéssel. Szerinte a jelenlegi gondok nem a forint leértékelődéséből, hanem a devizaforrások elapadásából fakadtak, amiért senki sem felelős. Szerinte "nem róható fel a monetáris politikának, a hiteleket kihelyező bankoknak és a hiteleket felvevőknek, hogy nem arra építették fel üzleti politikájukat: egyszer valamikor súlyos nemzetközi pénzügyi válság fog bekövetkezni." Tényleg? Akkor miért szerkesztettek a bankok pont olyan szerződéseket, amelyek ennek az állítólag előreláthatatlan állapotnak a következményeit maradéktalanul a családokra és a vállalkozásokra hárítják?
Bihari következtetéseimet, "melyek szerint a hazai monetáris politika szakszerűtlen, felelőtlen, a kibontakozás kerékkötője, a nemzetgazdasági érdekekkel szemben magánérdekeket szolgál ki", minősítő jellegűnek találja. Téved. Ezek nem minősítések, hanem - továbbra is megválaszolatlan - vádak.
