Az Egyesült Államokból indult és gazdaságivá terebélyesedett pénzügyi válság politikai krízissé fajult: a huszonhét kőmívest, azaz az állam- és kormányfőket rendkívüli csúcsértekezletre hívja a cseh elnökség. Huszonhét embernek kell folyvást egyeztetnie, kellene egységes választ találnia szerteágazó tagállami helyzetekre, miközben a mind drámaibb visszaesés közepette minden ország a saját adófizetői pénzét saját adófizetőinek és szavazópolgárainak a támogatására próbálja elkölteni. A bezárkózás, a protekcionizmus réme fenyegeti Európát: az önérdeket előtérbe helyező tagországok egymás kárára hoznak intézkedéseket, védelmezik iparukat, küldik haza a külföldi munkavállalókat, hirdetnek meg infrastrukturális beruházásokat, lehetőleg hazai vállalkozók bevonásával. De globális feszültséget is okoz a protekcionizmus: az Egyesült Államokban a nemzetközi felzúdulás nyomán enyhítették a "Vásárolj amerikait!" programot. A nemzetközi kereskedelem oly ijesztő mértékben zuhan, hogy már a múlt század nagy válságában tapasztalt visszaesés is eltörpül mellette. Ennek nyomán Ázsia szintén súlyos válságba keveredik. Egyértelmű: elhúzódó, mély krízisre számíthatunk. A hatások tompítására bevetett pénzügyi csomagok ugyanakkor súlyos kérdéseket vetnek fel. A pénzpiaci bizalom helyreállítására, a bankok tőkehelyzetének rendezésére, a "mérgező" értékpapírok elkülönítésére kitalált intézkedések nem jártak eredménnyel, viszont hatalmas összeget emésztettek fel. Sem az amerikai, sem az európai alapelvek - amelyek részleteit még ki kell dolgozni - nem kínálnak egyelőre megoldást. Elkerülhetetlen lesz egyes bankok átmeneti, de teljes államosítása. Minél inkább halogatja ezt Washington, London, Párizs és a többi érintett, annál rosszabb. Közben persze hihetetlen mértékben növekszik az államadósság, amely a következő generációkra hárítja át a recesszió árát.

Az élénkítő csomagok is kétséges kimenetelűek. A vállalati és háztartási kereslet megcsappanására csak az állami költekezés lehet a válasz, ám nem mindegy, mire. Az amerikai csomagban tetemes összeget különítettek el a jövő iparágai, a zöldgazdaság fejlesztésére. Európában más a helyzet. A retorika megfelelő, de nincsenek mögötte tettek, s főként pénz. Az Európai Bizottság az uniós alapszerződések betartatásáért felelős, igyekszik tehát érvényesíteni az állami támogatási és versenyszabályokat, a stabilitási paktum előírásait, de pénze nincs. A tagországok nemzeti össztermékének egy százalékát központosító uniós büdzsét nem lehet érdemben megváltoztatni 2013-ig.

A cél az, hogy a kormányok költsenek többet a szerkezetváltásra, a jövő iparágaira, a zöldgazdaságra. De nem költenek: a régi ágazatokat (lásd autóipar), a megszokott életmódot védik. Tagadják, de nyilvánvalóan protekcionista kényszerekkel. A következmény: még nagyobb költségvetési hiány, még nagyobb adósság, s lemaradás az Egyesült Államokhoz képest.

Elvileg mindenki tudja Európában, hogy a kilábalás kulcsa az egységes belső piac, az uniós alapelvek megőrzése, a szorosabb, mélyebb integráció. Csak manapság ezt nehéz elmagyarázni a választóknak. Európára vészterhes évek várnak, amelyek próbára teszik egységét, szolidaritását. S akkor lesz igazán nagy a baj, ha egyszer azt látjuk: nem rakják fel délig, ami leomlott reggelre.