A szerző az Európai Parlament szocialista képviselője

Olaszliszka, Nagycsécse, Veszprém... A lista a jelek szerint egyre hosszabb lesz. Masírozó karszalagosok, átkozódó, fenyegetőző weboldalak, megdöbbent arcok, fogadkozó politikusok - ezek az első reakciók. Nagyon úgy tűnik, hogy a válság mellett az erősödő rasszizmus, a szociális feszültség az ország legnagyobb problémája. A válság csak felerősítette az eddig is létező ellentéteket, a kanóc már sokkal korábban meggyulladt. Legyünk őszinték, a romák kirekesztettsége, a többségi társadalom negatív ítélete szinte az egyetlen dolog, amely nem osztja meg a jobb- és baloldali szavazókat.

Közös felelősségünk, hogy itt tartunk, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak legnagyobb vesztesei a romák, hogy a politika csak a szavak és a programok szintjén tett a cigányokért az utóbbi húsz évben. Közös felelősségünk, hogy két azonos jelentkező közül nyilvánvalóan a "magyar" kapja az állást a cigánnyal szemben.

Már nem mondhatjuk, hogy ez az utolsó pillanat a cselekvésre. Csakúgy, mint más társadalmi és gazdasági reformok esetében: az utolsó utáni pillanatban vagyunk, és a napilapok szomorú címei emlékeztetnek minket arra, hogy milyen világ elé nézünk, ha minden a régi mederben folyik tovább.

Az ország lázas. A lázat és a lázat kiváltó okokat egyszerre kell kezelnünk.

A felelősség tehát közös. És a megoldásnak is annak kell lennie.

A kiváltó ok a kirekesztés, az alkalmazkodóképesség és az akarat hiánya.

A megoldást fel kell vállalnia mind a cigányságnak, mind a "magyaroknak".

Egyfelől tudatosítani kell a roma lakosságban, hogy ők is részesei a magyar társadalomnak, a többségi társadalom által elfogadott normákat tiszteletben kell tartani, igazodni kell a közösségi szabályokhoz, és együtt kell működni a hatóságokkal. Ezzel együtt fokozott rendőri jelenlét szükséges a veszélyeztetett területeken. Ugyanakkor a rendőrséget nem lehet magára hagyni, a probléma szociális gyökereit is el kell érni.

A rendőrség akcióit szociális munkásokkal, az "etnikumot" jól ismerő "közvetítőkkel" kell segíteni. Jól képzett, a sajtó által is elismert roma rendőröket kell felmutatni, karriert kell kínálni a romáknak a rendőrségen belül, a rendőröket pedig képezni és legfőképpen díjazni kell a megfelelő feladatmegoldásért, a szociálisan érzékeny és mégis határozott munkáért.

Másfelől el kell végre kezdeni a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek komplex felzárkóztatását mind szociális, mind oktatási, mind egészségügyi téren. A kormánynak sürgősen átfogó cselekvési tervet kell készítenie és át kell tekintenie a roma lakosságot érintő integrációs törekvéseket. Újra kell gondolnunk a kisebbségi önkormányzatok feladatait és céljait, a jelenlegi kirakatpolitikát értelmes és adekvát tartalommal kell feltölteni. Az önkormán0yzatoknak helyi szinten kell áttekinteniük a kisebbségpolitikájukat, elkerülendő a villongásokat.

Nyilvánvaló, hogy a globalizált világ első válságában a kényszerpályán mozgó kormány nem tud új forrásokat bevonni a probléma kezelésére. Mit tehetünk tehát?

A rendelkezésre álló európai uniós forrásokat jelentősebb részben a felzárkóztatásra kell fordítani: kedvezményezni a gazdaságfejlesztési célok esetében hátrányos helyzetű területek vállalkozásait - ahogyan ez meg is történik - és nagyobb jelentőséget tulajdonítani a Nem mondunk le senkiről felzárkóztató programnak. Ezen túl ismertetni kell az Európai Unióval a robbanásközeli helyzetet, és küzdeni azért, hogy - a rendkívüli helyzethez mérten szokatlanul rugalmas - adminisztráció úgy bővítse és tegye könnyebben elérhetővé forrásainkat, hogy azokat e céloknak megfelelően tudjuk hasznosítani. Rá kell döbbentenünk Brüsszelt a probléma európai méreteire, az európai romastratégia szükségességére, a kapacitások növelésére.

Lőporos hordón csücsül az ország, a kanóc lángja pedig sisteregve, vészjóslóan közelít. Nincs több időnk. Őszintén remélem, hogy lesz bátorságunk felelősen hozzányúlni a problémához, hogy olyan országot hagyjunk a gyermekeinkre, ahol megvetés nélkül büszkék lehetnek a magyarországi cigányságra, a cigányság pedig félelem nélkül büszke lehet magyarságára.

Addig pedig végtelenül elkeseredve osztozunk az áldozatok gyászában. És az együttérzésünkben is mardos a lelkiismeret-furdalás.