Közel 4500 szóval írta le a helyzetet, mégsem sikerült (akárcsak korábban) egyszer sem kiejtenie azt a szót, hogy éghajlatváltozás, hogy környezetvédelem, sem pedig azt, hogy zöld.

Ban Ki Mon ENSZ-főtitkár szinte ugyanazon a napon vetette papírra évértékelőjét, miszerint: "Az előttünk álló kihívások közül talán a legfontosabb a klímaváltozás. A világ vezető politikusaival ... egyetértettünk abban, hogy a klímaváltozás problémáinak megoldásával nem várhatunk a világgazdasági válságra adandó válaszok megszületéséig. A legtöbben elfogadták az általam Zöld New Dealnek nevezett koncepció szükségességét is. Eszerint globális gazdasági ösztönzők részévé kell válnia a környezetbarát technológiákba való befektetéseknek. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy nincs vesztegetni való időnk."

Mi, a környezet (értsd zöld) iparban járatos üzletemberek, kutatók és a távlatokban (is) gondolkodó politikusok évek óta hangoztatjuk a Zöld New Age jelentőségét, a fenntartható növekedést célzó, a környezetipari innovációkat gerjesztő és hasznosító New Deal szükségszerűségét.

Úgy látszik, hogy a jelenlegi hitel-, pénzügyi és gazdasági válság következtében immár a világ vezető politikusai is ráébredtek egy új gazdaságszervező logika szükségszerűségére. Legalábbis a davosi világkonferencián elhangzott felszólalások egyike-másika erre engedett következtetni. Mindnyájan kezdjük felismerni, hogy a globális válságból való kilábaláshoz nemcsak egy friss, egy hatékonyabban teljesítő "húzóerőre" lenne szükségünk, hanem egy új szerkezeti elven működő motorra is.

Egyre többen ismerik fel a paradigmaváltás elodázhatatlan szükségszerűségét. A Zöld New Deal, vagyis a környezeti technológia innovációira épülő és a nemzetközi tőkepiacok támogatását élvező új gazdaságszervező logika már nem csak az ENSZ-főtitkár gondolatait foglalja keretbe, már nem csupán az EU-bizottság elnökének beszédeit uralja, hanem az új amerikai elnök, Barack Obama programját is alapvetően meghatározza (lásd Apollo-project).

Ehhez képest a magyar miniszterelnök továbbra is válságot kezel. Széles gesztusokkal, drámai hangszerelésben - csak éppen a jövőkép teljes hiányában.

A jelenség sajnos nem új. Jellemző volt egy 2006-os strasbourgi élményem, amikor a miniszterelnök-jelölti vita megtekintésére összegyűlt néhány - talán féltucatnyi - magyar az Európai Parlament egyik alagsori kivetítő termében, hogy meghallgassa a két legnagyobb magyar párt vezetőjének szópárbaját. Külön fogadást kötöttem jelenlévőkkel, hogy a több mint egyórás vitában egyik jelölt sem fogja kiejteni azt a szót, hogy "környezetvédelem". Nyertem. Sajnos. Igaz, nem sokan fogadtak ellenem.

Magyarországnak talán még soha sem volt annyira szüksége egy új probléma-megközelítésre, egy új szervező elvre mint most, a globális pénzügyi és gazdasági válság egyre kíméletlenebb szorításában. Jól látható, hogy a hazai politikai elitnek a megoldásokat illetően nem túl sok eredeti ötlete van. Ezt úgy is mondom, mint a tavaly októberi nemzeti csúcs résztvevője. Azóta is ugyanazokat a szólamokat halljuk: megszorítások, adónövelések, jogosultság- elvonások. Mind-mind egy klasszikus neoliberális recept "odakozmált" alapanyagai.

Magam sem rendelkezem a "csodarecepttel" - egyébiránt e pillanatban az országnak nem is erre van szüksége. Az országnak most, a tartósnak mutatkozó gazdasági visszaesés idején olyan, a hosszú távú fejlesztésekre irányuló stabilizációs programra lenne szüksége, amely határozott intézkedésekkel párosul. A történelmi példa ismerős: az amerikai New Deal alapgondolata az 1930-as évekből, majd annak később rendszerezett elméleti háttere, a keynesianizmus. Ma már azonban - sajnálatos módon - a keynesianizmus dogmatikus másolása sem lenne elégséges.

Éppen ezért nagyon fontos a Zöld New Deal gondolata, amely az egykori állami intervenció gyakorlatát összeköti a technológiai innováció iparfejlesztő, majd később keresletélénkítő hatásaival. Ezért is beszélhetnénk Keynes fogalmi rendszerében egy olyan öko-keynesianizmusról, amelyben a klímaváltozásra, az energiaválságra, az ipari nyersanyagok szűkösségére adott technológiai válaszok - amelyek már most alapjaiban változtatják meg a gazdaság termelési feltételeit - szerves módon kapcsolódhatnak össze a többletkereslet növelésére tett állami (ismételten intézményesülő beavatkozó) intézkedésekkel. Miután azonban a zöld- és jövőipari technológiai innovációk tömegméretű megvalósítása - és folyamatos fogyasztói adaptálása - eleve feltételezi a piaci koordinációk létét, az iparszerű alkalmazás egyrészt növelné az állami és a gazdasági hatékonyságot, másrészt erősítené a gazdasági szereplők érdekeltségét a racionális gazdasági kalkulációban, végül pedig növelné a fogyasztók ár- és költségérzékenységét a felkínált termékekkel, szolgáltatásokkal szemben.

És ebben a helyzetben mit tesz a magyar politikai elit? Úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Úgy tesz, mintha félne a haladástól, a kitekintéstől. Úgy tesz, mintha az 1980-as évek derekán járnánk, mintha a rendszerváltás könyörtelen megpróbáltatásait meg akarná akadályozni. De az is lehet, hogy a jelenkor magyar politikai elitje jogosan tart a jövőtől: Zöld New Deal térfoglalása rendszerváltást jelent. Egy megkövesedett, kiüresedett válságot válságra halmozó gazdasági szervező elv modernizálását.

Az MDF zöld szakmai kollégiuma évek óta dolgozik azon az alternatív programon, amelyet hamarosan, az EP-választásra időzítve megismertet az ország közvéleményével. Illúziónk nincs. Ahogy eddig, úgy a jövőben sem fognak vezető hazai politikusaink a környezetipar gazdaságfejlesztő lehetőségeivel és hatásaival foglalkozni. Hacsak ezt a szembenézést és állásfoglalást a társadalmi és gazdasági (kényszer)folyamatok s azok szereplői ki nem kényszerítik.

Mert hogy is mondta Neumann János: "a haladásra nincs orvosság".

Olajos Péter, Az Európai Parlament képviselője, a környezetvédelmi, klímaváltozási, költségvetési bizottság tagja (MDF)