Erre az SZDSZ nevében Gusztos Péter (számos publicista társaságában) a rasszizmus kulturális és nyelvi mintáinak leleplezésével válaszolt. Szerinte a problémát "roma rendőrök alkalmazásával vagy kisebbségvédelmi rendőrségi továbbképzésekkel" kellene kezelni. Az MSZP-s Draskovics Tibor egy merőben más logikát követve, a bűnüldöző szervek számbeli megerősítésével próbál a miskolci helyzeten úrrá lenni. A veszprémi gyilkosság ugyanezen megoldás kívánatosságát sugallja: több rendőr egyenlő hosszú távú nyugalom. Valóban?

- Felismeri valamelyikben a támadóját, asszonyom?

Először is szögezzük le: ha el is fogadjuk, hogy az elkövetők származására vonatkozó kijelentések igazolhatók, az etnikai megbélyegzés távolról sem ártalmatlan. A körülmények ismerete és ismertetése nélkül ez a fajta eljárás másra nemigen alkalmas, mint a már most pattanásig feszített húr tovább feszítésére. Ezt Pásztor Albertnek tudnia kellett. Azonban nem kevésbé felelőtlen az a magatartás, amely a kérdést a rendőrkapitány vagy az áruházvezetés "lerasszistázásával" kívánja elintézni. A cigányokkal szemben táplált ellenszenv ellen ugyanis nem lehet kommunikációs eszközökkel fellépni. Főleg akkor nem, ha az ember a rasszisták elleni kirohanásait a leghátrányosabb helyzetű régiókat és rétegeket sújtó (bátor reformoknak álcázott) közpolitikai döntések sorozatával párosítja. Az SZDSZ, miközben Gusztos Péter válogatott szavakkal ostorozza a rendőri szerveket, sorra nyújt be olyan reformtervezeteket, amelyek a közszolgáltatások felszámolásával eddig csak rontottak a vidéki aprófalvakban és etnikai gettókban sínylődők helyzetén. Eközben az MSZP a cigányellenes közhangulatnak engedve olyan törvényt fogadott el (az "Út a munkához"-programot), ami teljességgel alkalmatlan a társadalom peremére sodródott munkanélküliek munkába való visszavezetésére. A kormány által kínált karhatalmi megoldás nem kevésbé képmutató. Persze a szervezett bűnbandák ellen fel kell lépni, méghozzá erélyesen. De komolyan, abban reménykedünk, hogy a rendőrség kivezénylése majd jobb belátásra téríti az elkeseredett (cigány és nem cigány) proletárokat?

A csővégi megoldások ideje lejárt! Vegyük észre az egyre riasztóbb méreteket öltő nélkülözés, a "nincs vesztenivalóm" attitűd és az érvényesülés erőszakos formáinak elterjedése közötti kapcsolatot! A szemünk előtt kibontakozó társadalmi konfliktus értelmezéséhez és kezeléséhez fel kell tennünk egy kérdést, ami a politikai vitából mindeddig fájóan hiányzott: miért hagytunk körülbelül 800 ezer (nem csak cigány származású) állampolgárt leszakadni? Hogyan történhetett, hogy azok az emberek, akik húsz éve még a társadalom (ha nem is megbecsült, de legalább) elfogadott tagjainak mondhatták magukat, mára a társadalom sáncain kívül szorultak? A romák modernizációját állítólagosan gátló archaikus kultúra felemlegetése helyett inkább arról kéne beszélni, hogy milyen módon lehetne helyrehozni azt a beteg gazdasági szerkezetet, amely az 1990 és 1993 között véghezvitt neoliberális sokkterápia eredményeként jött létre. Nem árt emlékeztetni magunkat, hogy ennek folyamán körülbelül másfélmillió ember veszítette el a munkahelyét és önbecsülését. Hogy ez nem a piacgazdaság kérlelhetetlen logikájának, hanem egy hibás gazdaságfilozófiának az eredménye, mi sem bizonyítja jobban, mint Szlovénia vagy (kisebb mértékben) Csehország példája. Közép-európai társutasaink ugyanis jobban felmérték az elszabaduló munkanélküliségben rejlő veszélyeket, és hajlandók voltak áldozatokat hozni a reménytelenül elavultnak látszó üzemek megmentésére és korszerűsítésére, ami egyben a társadalom kettészakadásának megakadályozását jelentette. Számításuk minden jel szerint bevált. Nekünk magyaroknak, a többieknél talán még előrelátóbbnak kellett volna lennünk, hiszen tudhattuk: nálunk egy a többi társadalmi csoporttól identitása, nyelve és nem utolsó sorban rasszjegyei alapján könnyen megkülönböztethető csoport foglalja el a munkaerőpiac legkevésbé biztonságos pozícióit.

Az elhallgatás politikájának folytatása helyett mondjuk ki: elégtelen a morál piedesztáljára lépve lefejezni a "rasszista" rendőrkapitányt és a "cigány" bandavezért. Nem lehet egyszerre koraszülött jóléti állammal riogatni és "jogvédeni", egyik kezünkkel gálánsan gesztikulálni, miközben a másikkal a kistelepülésen és a létminimumon élők torkát szorongatjuk. Az a fajta kisebbségvédelem, amelyik az antirasszizmust a leghátrányosabb helyzetű csoportokat sújtó neoliberális társadalompolitikával párosítja, legalább annyira fokozza a feszültséget, mint a kirekesztés és "cigányozás". Amennyiben idáig eljutunk, felsejlik a kiút abból a zsákutcából, amibe a társadalomra erőltetett hibás gazdaság- és társadalomfilozófia juttatta az országot.

A gazdasági válság és a környezeti katasztrófa közepette hosszú távú tervezésre, komplex és célzott költségvetési élénkítésre és felzárkóztató programokra van szükség. Végig kell gondolni, hogy milyen következetes fejlesztéspolitikai stratégia révén (lásd a szintén reménytelennek tűnő csapdahelyzetből kitörő Finnország példáját) lehetne a munka nélkül maradt szakképzetlen tömegeket a munkaerőpiacra visszacsábítani. A segélyek munkához kötésével legfeljebb annyit lehet elérni, hogy az eddig szociális transzferekből élőket megfosztjuk a szürke- és feketemunkával szerzett, a megélhetés szempontjából kulcsfontosságú jövedelmektől. Mégis, hova vezet ez? Mi is éhséglázadásokat akarunk? Figyelembe véve, hogy gazdaságunk recesszióba süllyedt, egy felelősen gondolkodó kormányzatnak inkább azt kellene megvizsgálnia, hogy milyen hosszú távú stratégiába ágyazott gazdaságélénkítő programokkal lehetne felpörgetni a gazdaság motorját és felvenni a küzdelmet a válság során elharapódzó munkanélküliség ellen. Mi, a zöld élénkítés programját követve azt gondoljuk, érdemes volna például leporolni a Vásárhelyi-terv eredeti, ökológiai alapokon nyugvó programját. Az ilyen és ehhez hasonló, a közmunka értelmes célokra fordított alkalmazásán alapuló programokkal el lehetne érni, hogy a gazdasági válság ne kényszerítse megélhetési bűnözésre a legesélytelenebb rétegeket, miközben lefektethetnénk a fenntartható gazdaság infrastrukturális alapjait. De legalább ugyanilyen fontos lenne egy olyan ökológiai szemléletű adóreform, ami a munkára rakodó terhek részleges kiváltásával növelné a szakképzetlen munkaerő versenyképességét. Rövid távon ezenkívül feltétlenül el kell indítani egy komoly erőforrásokkal megtámogatott, komplex megközelítésű teleprehabilitációs és telepfelszámolási programot és az uzsorahitel visszaszorítására alkalmas "szegények bankját" (amiről e lap hasábjain pár napja olvashattunk). És akkor a jótékony hatásukat hosszabb távon kifejtő közoktatási, diszkriminációellenes és esélyegyenlőségi programokról még nem is beszéltünk.

Komoly pénzügyi átcsoportosítások, az állami erőforrások elosztásának felülvizsgálata nélkül nem fogjuk megúszni. Ez a társadalom számára egyértelművé tett prioritásokat, világos politikai beszédet igényel. Ki kell mondani: a jelenlegi válsághelyzetben a leszakadt (nem győzzük hangsúlyozni: nem csak cigány) rétegek felzárkóztatását a felső középosztályra és az elitre kivetett (vagyoni és fogyasztási alapú) adókból, továbbá EU-s fejlesztési forrásokból lehet megvalósítani. Ezek a rétegek elég stabil lábon állnak ahhoz, hogy komoly trauma nélkül éljék túl a megszorítást.

Ha nem lépünk, a helyzet további romlásával, a mélyszegénység és a törvénytelen jövedelemszerzés további terjedésével kell számolni. Egy ózdi ismerős költői kérdésével élve: "Te mit csinálnál, ha a gyermeked szemében ott látnád az éhséget? Hát csodálkoztok, ha a lábunk csak a boldogulás bűnös útjait találja?" Ahhoz, hogy mégse ez a sötét jövőkép váljon valóra, cselekedni kell, méghozzá mihamarabb. Most még talán nem késő.

Scheiring Gábor, Szombati Kristóf, a Lehet Más a Politika! kezdeményezés munkatársai