Mert egy kölcsön törlesztésébe legalább annyira beledögölhet az ember, mint a dohányzásba. Mégsem akarják ugyanolyan harsányan közölni a kockázatokat a hitelfelvevőkkel, mint a dohányosokkal. De én merek nagyot rémálmodni. Tizenöt éve azt se tudtuk volna elképzelni, hogy halálos figyelmeztetések lesznek majd a cigarettásdobozokon. Tizenöt hónapja pedig ki gondolta volna, hogy rövidesen megüti a háromszázat a forint?

Ha a bankok gondoltak is erre, ennek kockázatát nem kötötték az ügyfelek orrára. Érezze magát a sors kegyeltjének az, aki az elmúlt években találkozott olyan ügyintézővel vagy hitelügynökkel, aki figyelmeztette a devizaalapú kölcsönökben rejlő kockázatokra. Arra minimum, hogy hiába jobb ez esetleg még drágán is a forinthitelnél, ha a megugró részlet már nem fér bele a családi büdzsébe.

Nem volt oly régen, amikor tekintélyes magyar bankvezérek söpörték le az asztalról azokat az aggodalmakat, amelyek a devizahitelekben rejlő kockázatokra igyekeztek felhívni a figyelmet. Most okkal lehetne bűntudatuk. De nincs. Vagy legalábbis ennek elfelejtenek nyilvánosan hangot adni. Pedig a bankoknál is nagy divat lett a társadalmi felelősségvállalás fitogtatása. Soha jobb pillanatot ennek bizonyítására! Nem is kellene nekik idegen vizekre kalandozni: elég lenne közérthetőbb szerződéseket kötni és alaposan tájékozató ügyintézőket a pulthoz ültetni.

Addig viszont marad a kormányok neki-neki rugaszkodása. Adóreformra legalább olyan régóta készül a kabinet, mint a bankok megzabolázására. Vagyok annyira óvatos, hogy ebben én már csak akkor higgyek, ha megvalósult. Már csak azért is, mert a nagy-nagy zabolázás általában abba torkollik, hogy vagy elhal az egész, vagy már egy kiherélt javaslat jut a parlamentbe, vagy a szívós lobbimunka után maguk a honatyák fordítják szinte ellentétes irányba a javaslatot. Ahogy az egyik jobb sorsra érdemes pénzügyminiszter mondta kezét széttárva egy nagybanknak kedvező módosító indítvány megszavazása után: Ez van.

De meg kell-e egyáltalában zabolázni a bankokat? Meg. Ahogy minden olyan céget, amely erő- és információs fölényéből fakadóan visszaélhet a helyzetével az ügyfelekkel szemben. A banki szerződések legalább annyira szövevényesek, átláthatatlanok, mint a közszolgáltatók, telefoncégek vagy a biztosítók elénk tolt papírjai. Ember nincs, aki elolvassa, és ha megteszi, attól sem lesz sokkal beljebb. Képmutató az, aki azt mondja erre, hogy ha nem ért valamit az ember, akkor ne írja alá. Ugyanis ha hitelt akarunk felvenni, akkor teljesen mindegy, melyik bankhoz megyünk, mert mindegyik ugyanolyan hókuszpókuszokat tesz elénk az asztalra. Nincs választásunk: ha kölcsönt akarunk, akkor kényszerűségből bele kell nyugodnunk abba, hogy nem értjük, mit írunk alá. De legalábbis nem vagyunk képesek felmérni a benne rejlő kockázatokat.

Mi is csak azt ismerjük fel most, amit a pénzügyi válság nyomán az egész világ: a verseny jó, de önmagában nem elég ahhoz, hogy csak az áldásaiból részesüljünk. Ahhoz a versenyzőket szigorú korlátok közé kell szorítani ott, ahol a mi kontónkra mérkőznek egymással.