A szerző az Európai Parlament szocialista képviselője, a szocialista frakció romaügyi szóvivője

A franciák soha sem hagytak fel azzal, hogy dicsőséges múltjuk képeit felidézve ígéretes jövőt álmodjanak tovább. A németek arra büszkék, hogy volt bátorságuk szembenézni a második világháborúban betöltött történelmi szerepükkel avégett, hogy a mai fiataloknak már ne kelljen a múlt rémképeivel hadakozniuk, nyugodt lehessen az álmuk. Az írek gazdasági csodát álmodtak és teremtettek maguknak példátlan nemzeti összefogással, s most közösen néznek szembe a gazdasági világválság súlyos következményeivel is.

De miről álmodik a magyar?

Révész Sándor legutóbbi vezércikkében hosszan elemzi, ki mindenki örülhet annak, hogy a miskolci rendőrkapitány folytathatja munkáját. A lista hosszú, benne foglaltatik a társadalom számos csoportja. Révész azt írja: "...a borsodi rendőrség a rendszerváltás előtti gyakorlatához tért vissza, amikor a legteljesebb önkénnyel és finoman szólva nem teljes találati pontossággal dokumentálták, ki a cigány. Azzal igazolták, hogy egy bizonyos életmódot csak cigányok élnek, hogy automatikusan cigánynak minősítettek mindenkit, aki olyan életmódban élt."

Az európai romák közösségei - számos, őket jellemző hasonló vonás ellenére - nem egységesek. Kultúrájukban, nyelvükben és életmódjukban sokszínűek. A romák Magyarországon - miként más országokban is - egyfelől mint etnikai csoport, másfelől mint Európa legsúlyosabban diszkriminált, tartósan kirekesztett társadalmi csoportja jelennek meg. Ez a kettős kisebbségi státusz indokolja leginkább, hogy amikor megoldásokat keresünk, akkor a valamenynyi roma helyzetét meghatározó diszkriminációból kell kiindulnunk, mert egy magát demokratikusnak tartó közösség nem tűrheti polgárainak tartós kirekesztését. Magyarországon a cigányellenesség mélyen beleette magát a társadalmi közgondolkodásba, gyökerei messzire nyúlnak, egészen az etnikai alapú megkülönböztetés ideológiájáig. Amennyire nehéz, olykor azt gondolom, egyenesen lehetetlen a toleráns, diszkriminációmentes gondolkodást elterjeszteni idehaza, olyan könnyű a kirekesztő, gyűlölködő érzelmek felszítása.

Szomorú, hogy Magyarországon akkor robban ki szolidaritási hullám, amikor szabadon lehet cigányozni, utálni és megvetni egy etnikai kisebbséget. Ez lenne a szólás szabadsága? Nemtől, kortól, vallási és politikai meggyőződéstől függetlenül ezrek vonultak fel, hogy össznépi normává tegyék a cigányozást. A "példátlan civil és politikai összefogásban" egyesülő tömeg annak örült, hogy a rendszerváltás huszadik évében megmondhatja, ki a magyar, és ki nem, s ebben a "népi játékban" maga mellett tudhatja sok ezer otthonmaradt honfitársa támogatását és egyetértését. Fejükben egy olyan Magyarország képe él, amelyben ennek a "bűnöző népségnek" semmi keresnivalója nincs.

Hogyan jutottunk idáig?

Miféle amnéziában szenved ez az ország, amikor megfeledkezik mindazokról a politikai, társadalmi és kulturális előzményekről, amelyek a mai szomorú helyzet kialakulásához vezettek, és visszatér a cigánymentes-övezet/kerület/ország szégyenteljes víziójához? Ez lenne a mi XXI. századi álmunk? Ez vinne bennünket közelebb Európához, ettől lennénk szabadabbak, boldogabbak, egyenlőbbek?

Az ember belefárad az állandó magyarázgatásba, amely a többség és kisebbség felelősségéről, a mélyszegénység, a gettósodás, az iskolázatlanság és a munkanélküliség kialakulásának okairól és e jelenségek súlyos következményeiről szól. Annyian és annyiszor beszéltünk már az oktatás és a munka fontosságáról, az előítéletek és a diszkrimináció pusztító hatásáról. Ahogyan százszor elmondtuk azt is, hogy nem vitatjuk a romák felelősségét, nem védjük a bűnözőket, és nem elefántcsonttornyaink ablakából, távolról szemléljük az eseményeket. Nem nyugodhatunk bele abba, amit Pásztor Albert úgy fogalmazott meg, hogy "kisebbségi nemzettársainkkal nem megy az egymás mellett élés. Ennyi. Semmi több." A rendőrkapitánynak éppen abban van óriási felelőssége, hogy minél hatékonyabban szervezze meg a bűnüldözést, minden tőle telhetőt tegyen meg azért, hogy kevesebb szörnyű bűntény történjen, s hogy éppen ezzel segítse a város polgárainak együttélését.

Olyan országról álmodom, ahol az emberek saját felelősségüket és cselekvési lehetőségüket felismerve azon fáradoznak, hogy felszámolják a politika, a tudomány és a közélet több évtizedes adósságát, a múlt hibáival és tévedéseivel szembenézve megpróbálják tisztázni egymáshoz való viszonyukat. Más választás nincs. Mert együtt kell élnünk ebben a hazában. Többségnek, kisebbségnek egyaránt.