Az amerikai, majd londoni alkuszokkal kezdődött. Lehet, hogy egy kicsit kárörvendtünk is, hogy a horribilis fizetéseket és jutalékokat felszedő yuppie-k az utcára kerültek. A baj azonban nem állt meg náluk. Elérte a gépkocsigyárakat, az építőanyag-ipart. Megroppantotta az acélipart és az alumíniumgyártást. Visszaesett az elektronikai ipar is, s levegő után kapkod a világméretű turizmus. Nem foglalnak szállodai szobát, repülőjegyet az emberek - a társaságok lemondják a repülőgép-megrendeléseket is... A globális hitelválság, a fogyasztás visszaesése következtében a munkahelyek is globálisan csökkennek. Nem kíméli a válság cunamija a nyersanyagtermelőket, akiknek az elmúlt években olyan jól ment. Oroszországban attól tartanak, hogy óriási tömegek maradnak jövedelem nélkül, ha a kereslet csökkenése miatt bezárnak a nyersanyaggyártók, kohók, alumíniumgyárak. Ráadásul ott sokszor egy városban csak egyetlen munkaadó-monopólium van. Kínában - olvasom - húszmillió vándormunkás kényszerül új megélhetést keresni, mert bezárnak a gyárak, ahol eddig dolgoztak. A szorongás is világméretű.

A fejlett országokban, ahol van valamilyen szociális háló, az emberek még viszonylag könnyebben átvészelik a nehézségeket. De ott, ahol a társadalmak amúgy is egyik napról a másikra éltek, ahol a családok tömegei adósodtak el, ott az elkeseredés könnyebben visz ki az utcára. Ezt láttuk a Lettországot és Litvániát megrázó tüntetéseken, ezt mutatja a bolgár tiltakozáshullám is. Az, hogy az egzisztenciális félelem az utcára viszi a briteket is - szokatlan látvány. Hiszen amiatt tiltakoznak, hogy olasz és portugál munkásokat alkalmaznának egy kőolajfinomító felújításánál. Éppen Angliában, ahol a legutóbbi évtizedek gazdasági növekedése, jóléte jelentős részben a külföldi munkaerőnek volt köszönhető! Egyszerre értékes lett a korábban elutasított munkakör is.

Azt hiszem, nem nagyon gondolkozunk azon, mi várhat ránk ebben a világméretű válságban, ahol a szociális elégedetlenség sem áll meg a határoknál. Bizakodunk még, mert a hivatásos jósok rövid lejáratú krízist ígérnek. Egyelőre az országok a maguk lékeit igyekeznek foltozni a süllyedő hajókon, miközben a szomszédra - ha szintén bajban van - kajánul mutogatnak. A legnagyobb baj, hogy sem távlatos gazdasági, sem politikai stratégiát nem látni. És készséget sem arra, hogy ilyet találjanak. Pedig, ahogy a gazdaságban minden összenőtt, úgy az egyes országok politikai lépései is óhatatlanul kihatnak a másikra. Az Európai Unióban biztosan. Azt sem tudjuk, hogy a világ, Európa a mostani válságot meghaladva, milyen fordulatot tesz? És készülünk-e a lehetséges negatív utópiákra? Amikor a válságtól rémült, létükben veszélyeztettt embermilliók elfogadják akár az erőszakot kínáló megoldásokat is.