Mint tudjuk, Lengyelország kormányfőjét nem Gyurcsánynak hívják, s azt is tudjuk, hogy ezt az igazán baráti országot nem szocialisták, hanem liberális konzervatívok kormányozzák. Egy további különbség: a lengyel ellenzéktől lapzártáig egy mondatot sem hallottam arról, hogy Donald Tuskot terhelné a felelősség a zlotynak - a forintnál jóval jelentősebb - értékvesztéséért. (A magyartól meg azt nem, hogy a dollár erősödéséért a Bush-kormány dicséretes gazdaságpolitikája érdemel utólagos elismerést.)

Navracsics Tibor azt mondja, a rendkívüli parlamenti ülés után a piacok méltatlannak találták Gyurcsányt a bizalmukra, s ettől az időponttól számítódik a forint mélyrepülése. Sajnálattal kell közölnöm, hogy ugyanezeket a piacokat az sem hatotta meg, hogy a lengyel kormány a költségvetés kiadási oldalát magyar pénzben körülbelül 2oo milliárd forinttal kívánja megkurtítani. Bizalom helyett rendületlenül folytatták a zloty eladását.

A varsói X-Trade Brokers elemzőjétől olvasom: a piacokon változatlanul a kockázatvállalástól való idegenkedés az uralkodó, s ez az "érzület" olyan erősnek látszik, hogy pillanatnyilag megjósolhatatlan, mekkora árfolyamromlási potenciál van még a kockázatosnak ítélt befektetési célpontok (így a kelet-közép-európai feltörekvő gazdaságok) valutáiban. Csúnya egy jövendölés, mi tagadás.

Értelmes - és nem cinikus politikai haszonlesésben érdekelt - politikusok, elemzők a lengyel és a magyar esetet nem tekintik "önmagában" kezelhetőnek. Ez annyira igaz, hogy mind a két nemzeti valuta - a magyar is, a lengyel is - alig fél évvel ezelőtt a poklok helyett még a mennyeket járta. Annak idején (augusztus táján) mi 237-24o forintért, a lengyelek pedig 3,2 zlotyért vásárolták az eurót. Tudomásom szerint ezért se Gyurcsány, se Tusk keblére nem kívánt senki sem rendjelet akasztani. Az azonban látnivaló volt, hogy ezen az árfolyamon egyikből sem lesz euró, lévén mindkettő felülértékelt. A romlás, hogy úgy mondjam, kódolva volt, a mértéke azonban nem lehetett. Éspedig azért nem, mert még előtte voltunk az egész világot átfogó pénzügyi válságnak, annak az általam említett "érzületnek", hogy a befektetők ész nélkül zárják majd be a kockázatosnak ítélt pozíciókat. Csak és csakis ekkortól vezetett egyenes út Budapesten is, Varsóban is az áldozati státusig.

Nem volna azonban a történet teljes, ha nem mutatnék rá egy lényeges különbségre a magyar és a lengyel eset között. 2oo6-2007-ben az akkori, Jaroslaw Kaczynski által vezetett kormánynak egy jó, konjunkturális időszakban még lett volna módja arra, hogy Szlovákiával együtt bevigye Lengyelországot az euróövezetbe, a Gyurcsány-kormánynak már nem. Minthogy azonban a Kaczynski-féle koalíció "euroszkeptikus" vonalat vitt, nem élt ezzel az eséllyel. Ha élt volna, ma élvezné azt a valutavédettséget, mint Szlovákia, habár az átfogó gazdasági válság egyéb következményeitől így sem menekülhetne (például a spanyol méretű ingatlanbuborék elpattanása miatt).

Mára ez a különbség eltűnt. Nem lévén eszköze ahhoz, hogy olyan nagyságrendben stimulálja a növekedést, mint a világ legnagyobb hatalmai teszik, a magyar és a lengyel kormány is az euró bevezetéséhez szükséges feltételek minél gyorsabb teljesítésével van elfoglalva, mindenekelőtt a pénzügyi egyensúly helyreállításával. Tudniillik a mai típusú kiszolgáltatottságnál semmi sem roszszabb.