Az összeomlás évéről, 1989-ről írt Kéri László a január 26-i lapszámban. Húszéves a rendszer című cikkében Kádár János temetése kapcsán megjegyzi, hogy az százezrek számára szimbolikus alkalommá vált arra, hogy lezárják magukban azt a múltat, amellyel amúgy is nehezükre esett valamit kezdeni.

Minek ez a belemagyarázás abba a ténybe, hogy Kádár népszerű volt, és - amint az egy nemrég megtartott közvélemény-kutatásból kiderült - halála után húsz évvel is pozitív alakként él a társadalom jelentős részének emlékezetében? Harmincéves regnálása alatt épült egymillió lakás, a mezőgazdaságból élő lakosság szerény, de nyugodt jóléte, a munkahelyek biztonsága, a többi ún. szocialista országhoz képest széles körű szellemi szabadság lehetővé tételének a megköszönése nyilvánult meg a tömeges részvétnyilvánításban. Kádár - halála után - harmadikként állt be a Ferenc Józseffel megkezdett, Horthy Miklóssal folytatott sorba, amelyet az jellemez, hogy uralmukat véres kézzel kezdték, majd annak későbbi részében a történelmi korszaknak megfelelő nyugalmat voltak képesek biztosítani az ország számára.

Reménykedem, hogy már növekszik valahol az országban az a leendő államférfi, aki vérontás és erőszak alkalmazása nélkül képes lesz a demokratikus Magyarországot úgy felvirágoztatni, hogy majdan ne csak relativizálva, hanem tetteit teljes mértékben elfogadva emlékezhessen rá az ország népe.

Dr. Del Medico Imre

Budapest