A New Zealand Herald (ez Új-Zéland legnagyobb napilapja) nemrég közölt egy cikket Budapestről. Egy olyan kiwi írta, akinek az anyukája magyar.

A hidegháborús idők kopár Budapestje eltűnt, helyén ma egy nyugati nagyvárost láthatunk, mai lakói túlzottan sürögnek-forognak, hogy élvezni tudják.

A Váci utca, a bevásárlóútvonal ma sétálóutca, amelyet a legnagyobb nevek boltjai szegélyeznek, amelyek nyugodtan helytállnának akár Milánóban is. A legendás Gerbeaud cukrászda a Vörösmarty térre néz, ahol a város krémje flangál, akik már a kopott, igénytelen kommunizmusban is itt élvezték a bécsi sütemények és a kiváló kávé luxusát, és ma talán elsápadnak, ha az árakra néznek (két kis sör majdem 30 dollár).

A Blaha Lujza téren üldögéltünk egy háztetőn, hogy megtudjam, milyen egy "romkocsma". A kifejezés azt a jelenséget írja le, amikor az elhagyatott, lepukkant épületekből funky, "underground" szórakozóhelyeket csinálnak, kivéve persze esetünket, mert a Corvin-tető ugyebár overground. Csodálatosan éreztem magam, annak ellenére, hogy a hely lazán megbukna az új-zélandi biztonsági és egészségügyi előírásokon és követelményeken. De fenn a tetőn az emberek belemerülnek a beszélgetés elveszett művészetébe, magyar szokás szerint, szóban megváltják a világot.