Ámde ha akarom, az UNESCO világörökség bizottsága éppenséggel egy olyan szervezet, amely simán felnőttnek tekinti a tagországokat. Ha úgy látja, épp lebontani, feldúlni, földdel egyenlővé tenni készülnek azt, aminek világörökséggé nyilvánítása pár évvel korábban még hej, de fontos volt a számukra, csodálkozón felvonja a szemöldökét, és magyarázatot kér.

Gittegylet vagy bölcs osztályfőnök - jelen esetben egyre megy. A lényeg, hogy csalódniuk kellett mindazoknak, akik azt remélték, valamiféle UNESCO-intő fogja megakadályozni a magyar önkormányzatokat, hogy tönkretegyék az általuk kezelt világörökség-szeleteket. Nos, ha a nemzetközi szervezeten múlik, a pesti Erzsébetváros vezetői - ha majd erőre kapnak a méretes botrány, a nyomozás és az azt kísérő letartóztatások után - ugyanúgy folytathatják a régi pesti zsidónegyednek nevezett városrész módszeres lebontását, ahogy a Tokaj környéki településeket sem fogja valójában semmiféle szuperrendőrség megakadályozni a szalmaerőmű (vagy bármi más) felépítésében. A világörökség bizottság erről úgy gondolkodik ugyanis, hogy habár a dolog a hangzatos "világörökség" nevet viseli, valójában a mi örökségünkről van szó. Ők adják a plecsnit, miránk tartozna az összes többi. A törvényi háttér, a kormányzati figyelem, a polgári konszenzus, és persze a pénz.

Innen nézve a leginkább tanulságos tehát az a jelentés, amelyet távoli főnökei kérésére úgy egy év munkájával sikerült összehoznia a világörökség hazai gondnokságának. Kiderül ugyanis belőle, amit persze eddig is sejtettünk: hogy az ég adta világon semmit sem lehet tenni, a végén úgyis az lesz, amit a birtokon belül lévők, azaz az önkormányzatok elhatároztak. Lehet persze tanácsokat adni, mint mondjuk Tokaj esetében tették is, hogy ne építsenek túl nagy erőművet a védett kultúrtájon, és ha már, legalább puhán surranó mamuszban óvakodva hordják bele a fűtőanyagot. De az esélyekről azért mégiscsak az erzsébetvárosiak eljárása mond a legtöbbet. Jelesül, hogy előbb megígérték, építési szabályaikban érvényre juttatják majd a tényt, hogy világörökségi területet kezelnek, aztán mégsem tették, mert emiatt versenyhátrányba kerülnek: a környéken lévő többi kerület bezzeg bonthat kedvére. A jelentéstevő meg búslakodik efölött, és titkon bizonyára azért fohászkodik, folytatódjon még egy darabig az ügyészségi vizsgálat, hisz addig a jelek szerint ez az egyetlen gyógyír a bontási lázra.

Az ügy persze el fog tartani még egy darabig. Lesznek további szemlék, íródnak újabb jelentések, Szerencs környékén tán szakít is néhány település a világörökséggel, sőt még az is meglehet, hogy az államapparátus a következő legeslegutolsó határidőre tényleg elkészíti az évtizede hiányzó törvényt, amely nélkül mindenki tehetetlen. Mindegy is. Meg lehet nyugodni, az UNESCO aligha fog minket nádpálcával kizavarni az osztályteremből. De hogy szánakozni sem fog rajtunk, azt nem ígérhetem.