Nem egyszerű ez...
A cikkemre (Mitől szűnik az erőszak?, január 5.) érkezett bírálat (A bírálat bírálatáról, január 23.) sok olyan kérdést vet fel, amelynek megválaszolása messze meghaladja egy napilap véleményoldalának kereteit. Igyekszem nagyon röviden válaszolni, miközben sokadszor ajánlom - sok kollégámmal együtt, de mindeddig sikertelenül -, hogy folytassunk érdemi szakmai vitát e kérdésekről, és arról tájékoztassuk a közvéleményt.
1. Valóban szociológusként jegyzem az írást, de ez nem zárja ki a pszichológiai kategóriák használatát, és abban egyetértés van közöttünk, hogy semmiféle címkézés nem segíti a kommunikációt. Mindazonáltal e kérdés sok indulatot és érzelmet kavar, és ez világjelenség. Ausztriában a sokéves gyakorlat ellenére sincs egyetértés a szakmák, a nőszervezetek között számos kérdésben. Az olvasó pedig maga is képes informálódni és véleményt alkotni az olvasottak alapján.
2. Egyetértünk abban, hogy mik a civil szervezetek feladatai, ezért is érthetetlen, hogy amit a saját esetükben erénynek, azt az általam vezetett szervezet esetében kritikusnak tekintik. Azt ti., hogy sikeresen lobbizik az általa jónak tartott szabályozás, gyakorlat érdekében.
3. Homályos utalásokat olvashatunk arról, hogy a cikket jegyző szervezetek nem rendelkeznek kormányzati összeköttetésekkel, politikailag előnytelen helyzetben vannak. Ehhez képest ők kaptak lehetőséget elsődlegesen a korábbi években és az előterjesztés készítésekor is arra, hogy a minisztérium első számú vezetőjével, az előterjesztőkkel, a törvény-előkészítőkkel konzultáljanak, anyagaikat átadják. Ez persze önmagában semmire nem garancia, de az nem áll, hogy ne hallathatnák minden fórumon a hangjukat. Azt végképp nem értem, miért törekszenek kizárólagosságra, és mások miért ne tehetnék ugyanezt.
4. Nagyon sokféle értelmezése jelenik meg a családon belüli erőszaknak, és az egyik problémát éppen az okozza, hogy tisztázatlanok a definíciók, a határok, a keretek, amiben valóban szerepet játszik - más országokban is -, hogy nem sok párt vállalja fel ezt a kényes és nehezen kezelhető területet. Ezen a helyzeten a szakmai álláspontok pontos közvetítése, a konstruktív civil együttműködés változtathatna, és a döntéshozók, a jogalkalmazók meggyőzése arról, hogy kínosabb hárítani a családon belüli - és kívüli - erőszak kérdését, mint tisztességes és sokszínű lehetőségeket keresni a megelőzésre és a kezelésre.
5. Nem osztom a cikkírók álláspontját, miszerint elsősorban emberi jogi, nem pedig szociális, lélektani vagy életvezetési kérdésekről van szó. A családon belüli erőszak különféle formái nem értelmezhetők és kezelhetők egyformán, de abban ma mára többnyire konszenzus van, hogy multikauzális ügyek ezek, nem lehet és nem is szabad csak gender vagy hatalmi szempontra visszavezetni mindent. Lényegesen árnyaltabb az okok és a kezelési módok megítélése, amivel számtalan - kevés optimizmusra olkot adó - kutatás foglalkozik.
6. A távoltartás önmagában nem értelmezhető, nem megoldás, hanem technikai lehetőség, és ha abban nincsen vita, hogy kell megelőzés és segítségnyújtás, akkor nem látom, mi az akadálya a részletek higgadt megbeszélésének. A holland kormány idén január 1-jén vezette be a távoltartást egy 2002 óta tartó program záróakkordjaként. Ebben hat minisztérium és számtalan szervezet vett részt, hogy megteremtsék a szükséges infrastruktúrát, megtanulják az együttműködést, megfelelő segítséget és biztonságot tudjanak nyújtani mindenkinek. Széles körű felvilágosító kampányt is folytattak. Számos kutatás, felmérés, elemzés készült ehhez. Egy angol rehabilitációs programot adaptáltak, és a hazai gyakorlatból is merítettek. A távoltatás időtartama 72 óra, ha a rendőr intézkedik, és a bíróság dönthet a maximum 30 napos időszakról, miközben mindenki kap megfelelő segítséget (www.justitie.nl).
7. A mediáció különböző formáiról, így a családi csoport konferenciáról valóban azt gondolom, hogy önmagukon túlmutató jelentőségűek, de nem mosom egybe őket. Hogy mikor melyik forma alkalmas, azt a gyakorlatnak és az utánkövetésnek kell megmutatnia. A családon belüli erőszak esetében sajnos eddig semmiféle módszer nem hozott egyértelmű és átütő sikert, részben azért, mert nagyon nehezen kezelhetők és sokfélék, összetettek a kiváltó okok. A nemzetközi gyakorlatban mindenféle megoldás mellett és ellen olvashatók érvek, sajnálatosan kevés a nagy esetszámot elemző, meggyőző vizsgálat.
Nincs szó arról, hogy a feleket bármi módon köteleznék a találkozásra, de a tapasztalat szerint az áldozatok jelentős része nem megszakítani, hanem megváltoztatni szeretné a kapcsolatot. Felnőtt emberek, saját döntéssel, amihez minden lehetséges információt és támogatást meg kell adni. Tudjuk, hogy vannak, akik évtizedek óta vesznek részt különböző programokban, már tanítják is, mégsem tudtak változtatni a magatartásukon. Mindazonáltal ígéretes eredmények vannak a családi csoportkonferencia esetén is több országban (www.cwla.org), míg a távoltartást és a büntetést nem tartják hatékonynak a mérések, mert sajnos sokszor éppen az áldozat biztonságának további veszélyeztetését eredményezik lejártuk után, az elkövetőn pedig nem segítenek. Nem állítom, hogy lezárultak a viták, sőt éppen azt állítom, hogy nincs egyszerű és mindenre megoldást adó módszer. A törvénnyel szembeni egyik kritika az volt, hogy olyan családvédő szervezetekre bízná a koordinációt, amelyek képesek kellő mérlegelés után a leginkább megfelelő módszert javasolni, és értékelni az eredményt, hiszen ma is ez az alapfeladatuk. Hogy sokféle módszer alkalmazására kerülhet sor, ezt éppen hogy a döntéshozók javára kellene írni. Nem értem, miért lenne példátlan, hogy egy kipróbált és sok helyen működőképes, de más jogszabályban még nem szabályozott lehetőség is bekerül egyikként ezek közé.
8. Fontosnak tartom, hogy aki ezzel a területtel foglalkozik, értse és ismerje saját motivációit. Nem látom aggályosnak a személyes érintettséget semmilyen vonatkozásban. Persze akkor, ha valaki képes távolságot tartani ettől, és tapasztalatait mások segítésére tudja használni. Ez gyakori a segítő szakmákban, és sokszor eredményes.
Ha egy szakember, civil szervezet, intézmény lobbizik a saját megélhetését is szolgáló ügyért, az csak abban az esetben aggályos, ha ez csak önös érdeket szolgál, nem hasznos a célcsoportnak. A mediáció sajnos ma Magyarországon semmilyen értelemben nem kifizetődő tevékenység, bár ott tartanánk, hogy egzisztenciát jelenthetne. Senkinek nincs ellenére az sem, ha a nőszervezetekben tevékenykedők foglalkozásszerűen űzik ezt a munkát, és tisztességesen megfizetik őket ezért.
A szerző szociológus
