Polónyi István és Timár János úgy egy évtizeddel ezelőtt kezdte el kongatni a vészharangot: a felsőoktatás tömegesedése odavezet, hogy a szekérderékszám képzett diplomás majd a szakmunkások helyét veszi el, a szakmunkás pedig kiszorítja a munkaerőpiacról a képzetlen segéderőt. Íme, máris megtörtént.

Győr önkormányzata, amely elsőként szembesült az országban a jóslat igazságával, az ipar szakmunkásigényére az oktatási rendszer átalakításával felelt. Csökkentik a gimnáziumi helyek számát, növelik a szakmunkásképzőkéit, szoros kapcsolatot alakítanak ki az iparral, ösztöndíjakkal terelik a kívánt irányba a fiatalokat. A kívülálló legfeljebb azon döbbenhet meg, hogy ez eddig nem így volt.

Mert nem így volt, habár jósok hada huhog hosszú évek óta: az önkormányzatok pillanatnyi érdekét követő oktatási rendszer nem pusztán erőpazarló és költséges, hanem a hatékonysága is egyre rosszabb lesz. A kényszerűségből fejkvótavadásszá vált iskolák felfelé és lefelé terjeszkedtek, így erre az évtizedre a középiskolai helyek száma már jóval meghaladta a gyerekekét. Felvettek hát boldog-boldogtalant, kétes értékű érettségivel stafírozva ki egész generációkat. Mindennek árnyékában viszont meghúzódik egy szakképzési rendszer is, amelybe diák és tanár egyaránt maradékelven kerül. Ezen iskolák meghatározó részében az ipar igényeiről mit se tudva, gyakran hasznavehetetlen szakmákra okítják a fiatalokat, miközben nem hogy érettségit, de olyan általános képzést sem kapnak, amelyre alapozva egyszer majd továbbléphetnének.

A győri példa a szakképzés temérdek mizériáját tolja reflektorfénybe. Míg az ország egyik szegletében az ipar szerencsésen kikényszeríti a színvonalas képzést, az átelleni szegletben továbbra is kínkeserves alibizés folyik. Amin két dolog segíthet csak: vagy meghallgatásra talál a buzgó fohász, és a túlvégre is betelepszik a fejlett ipar, vagy az ország is elkezd Győr módjára, felelősen gondolkodni. Az nem megy tovább ugyanis, hogy szerencse dolga legyen, ki kap hasznavehető szakmát, túlélőcsomaggal felérő tudást. Meg kéne végre fordítani a dolgot: egységessé és átjárhatóvá tenni a közoktatást, minimalizálni az iskolatípusok számát, és ezekben mindenkit eljuttatni arra a tudásszintre, ahonnan bárhol, bármikor folytathatja a tanulást. Magyarán, ha valaki kitanul egy szakmát, majd később úgy hozza az sorsa, hogy egészen másba kell fognia, akkor képes legyen akár másik szakmát, akár érettségit szerezni, és új eséllyel lépni a munkaerőpiacra.

Ez pedig kizárólag akkor lehetséges, ha az állam szabja meg a kereteket, felügyeli az iskolarendszert, az önkormányzatok legfeljebb erősítik, a helyi viszonyokhoz igazítják a kínálatot. Anélkül, hogy az állam határozná meg az oktatás rendjét, csak azt tesszük, amit eddig: egész nemzedékeket képezünk találomra, jól-rosszul, de hosszú távú tervek nélkül. És így biztosítjuk, hogy a hátuk mögött mindig álljon majd fenyegetőleg valaki, akinek, jobb híján persze, az ő munkájuk is megteszi.