Valóban a víz az úr?
Hegyi Gyula javaslatai (Azért a víz..., december 30.) megfontolandók mindazok számára, akik vizes élőhelyeink megőrzéséért és fennmaradásáért dolgoznak. Sokat beszélünk arról, hogy a jövőben a globális klímaváltozás hatására a víz olyan érték lesz szerte a Földön, amellyel bölcsen kell bánnunk. De amikor beszélni kell a teendőkről - bibliai hasonlattal élve -, mégis mindenki Barabást kiált, bár Jézust gondol. Hiába a kezdeményezések sora, bizony idehaza olyan szakmai szekértáborok alakultak ki, amelyek nem képesek meghallani a másik szavát.
Néhány példa. Több évtizedes felismerés, hogy a Homokhátság elsivatagosodása a hagyományos mezőgazdasági tevékenységek teljes feladásához vezethet, ami komolyan veszélyezteti a térségben élő mintegy egymillió polgártársunk megélhetését. Vannak is szakmailag átgondolt javaslatok (csatornák és többfunkciós víztározók létrehozása), mégsem történik semmi. Egy kapavágás sem. Miért? Mert az érintett szakmai közösségek - magukkal rántva a térségbeli önkormányzatokat is - képtelenek megállapodásra jutni. Akik a csatornák elsődlegességét hangoztatják, nem fogadják el a víztározók szükségességét és fordítva, mintha nem lehetne a két elgondolást kombinálni. (Lehet, sőt...)
Szintén ismert probléma a Szigetköz áldatlan állapota, amióta a szlovákok a kilencvenes évek elején elterelték a Dunát. Persze a legjobb az lenne, ha a két ország illetékesei végre megállapodnának, de erre kevés az esély, hisz Szlovákia makacsul ragaszkodik a magyarországi folyószakaszon a duzzasztóművek megépítéséhez, míg Magyarország elutasítja ezt. A hajdanvolt híres szigetközi élővilág már csak nyomokban lelhető fel. A megváltozott vízmozgás beláthatatlan következményekkel jár az erdőgazdálkodásra, a halászatra és a turizmusra. Valamennyi ágazatot már eddig is hatalmas veszteség érte. Lenne átmeneti megoldás, nem is egy, amit a szlovákok nélkül is megvalósíthatnánk. De nem teszszük. Miért? Mert a hazai zöldmozgalmak és a vízügyi ágazat között olyannyira elmérgesedett a vita, hogy a kompromiszszumkeresés lehetetlenné vált.
Az unióban az egyik legsarkosabb szakmai etalon napjainkban a képviselő úr által is említett víz-keretirányelv. Ez a dokumentum szorosan dátumokhoz kötött lépéseket határoz meg a tagországok részére, amelyek biztosíthatják vizes élőhelyeink megóvását. Csakhogy a keretirányelv hazai végrehajtási rendelete 2005-ben az egyik legfontosabb vizes élőhely-típusunkat, a halastavakat nemes egyszerűséggel szennyező objektumoknak nyilvánította, teljesíthetetlen és értelmetlen vízparaméterek elérésére kötelezve a halászokat. Ez bizony akár halastavaink jelentős részének a felszámolásához is vezethet. Valamennyi szakmai műhely érvelt különféle fórumokon a pusztító hatású utasítások ellen. Eredmény? Az eredmény nulla. A decemberben társadalmi vitára bocsátott, szilveszterig véleményezhető "Magyarország vízgyűjtő-gazdálkodási terve - Az országos terv háttéranyaga" című dokumentum változatlanul megismétli a 2005-ös utasításokat. Annak ellenére, hogy a magyarországi halastavak Európában egyedülálló gazdagságban őrizték meg az élővilágot, és éppen emiatt lett több mint kétharmaduk a Natura 2000 része. Ez persze a hagyományos extenzív gazdálkodási módnak köszönhető.
A magyar halászságot az unió is gyanakodva figyeli, a brüsszeli adminisztráció egyszerűen nem fogadja el halastavainkat sem mezőgazdasági területnek, sem vizes élőhelynek (mondván: ember alakította mesterséges élőhelyek, mintha Nyugat-Európában olyan sok természetes élőhely maradt volna fenn), így a magyar halászat elesik a 2007 és 2013 közötti költségvetési ciklusban nagyon sok uniós támogatástól. Amikor 2007 tavaszán híre ment, hogy milyen döntés várható Brüsszelben, ritkaságnak számító széles körű összefogással próbálták megakadályozni azt, de sajnos hiába. Politikusok, szakemberek és civil aktivisták közös feladata lesz ennek módosítását elérni: még egyszer nem fordulhat elő, hogy ezeket az élőhelyeket az uniós szakbizottságok egyszerűen leírják.
De azért a hazai politika is szeret indulatokat gerjeszteni szakmai ügyekben. A természetes vizeinken folytatott halászat ügye már régen is nagyon sok indulatos vitát kavart szakmai körökben, de ezeknek nem voltak politika felhangjai a 2006-os parlamenti választásokat megelőző kampányig. Akkor aztán a legnagyobb ellenzéki párt a legnépszerűbb horgászati újságban teljesen váratlanul egész oldalas hirdetésben szögezte le, hogy ha hatalomra kerül, kezdeményezni fogja a természetes vizeinken folytatott halászat betiltását. Ez még a mai gyakorlat kemény bírálóit is meglepte, mert soha, senki nem akarta ezt a több évszázados hagyománnyal rendelkező szakmát eltaposni, legalábbis a józan többség. A vita nem is erről szólt, de a politika sajnos meglátta benne a voksszerzés lehetőségét. És épp az a párt, mely a hagyományos életformák megőrzésének élharcosaként bírálja a kormányt.
Közhely, hogy csak összefogva lehetünk eredményesek, de valóban nincs más út. Ha a politika síkján egymásnak ugrasztjuk a szakmai közösségeket, olyan lehetőségeket szalasztunk el, amelyek soha nem térnek vissza. Ezért lenne jó, ha Hegyi Gyula javaslatai nemcsak halló, hanem megértő fülekre is találnának.
A szerző az Alapítvány a Vidrákért volt ügyvezető elnöke
