A 260 főnyi legénységből és utasból végül négyen haltak meg, csakúgy mint a terroristák parancsnoka, Wilfried Böse a nyugatnémet Rote Armee Fraktion részéről és a terrorelhárítók kommandóparancsnoka, Yoni Netanyahu alezredes (a későbbi miniszterelnök fivére) az izraeli hadsereg részéről. Az izraeli utca tudomása szerint a lakóparkszerű Beit Zayit moshavot az akcióban részt vett kommandósoknak építette még akkor a hálás nemzet. A tetszetős Ein Karem-völgyben, Jeruzsálem mellett, nem messze a Szaharov parktól van a Beit Zayit moshav, az itteni Rózsadomb - ahogy mondják, és a völgy fölött, a hegytetőn magasodik a Hadassa kórház. A Hadassa kórházban pedig már három éve gépről működtetnek egy élőhalottat, a kómában lévő Ariel Saron volt miniszterelnököt, hadügyminisztert, vezérkari főnököt. Egyeseknek ő "Arik, Izrael királya", a kemény katona, az önfeláldozó hős, ravaszdi politikus, mások szerint pedig háborús bűnös az 1982-es libanoni háborúban Sabra és Shatilla palesztin menekülttáborokban végrehajtott falangista (maronita keresztény milícia) mészárlás feletti szemhunyás miatt. Ha egy nagyobb áramszünet, vagy más ok miatt Saron meghal, Izraelben új korszak veheti kezdetét. Mert bármenynyire is kómában van Saron, szelleme a Szentföld fölött lebeg! A saroni szellem pedig az unilateralizmus szelleme. Az egyoldalú cselekvés szelleme.

Nézzük Gázát! Saron miniszterelnökként egyoldalú döntést hozott a kivonulásról, és 2005. szeptember 12-én az utolsó zsidó telepes is elhagyta Gázát a korábban ott élt nyolcezerből. Részben ennek következményeként is a néhai Jaszin sejk Hamasza kisvártatva kiverte az általuk kollaboránsnak és korruptnak tartott, a néhai Arafathoz köthető Fatahot. A Hamasz nyolc éve lő barkács- és igazi rakétákat, ami épp kéznél van, eddig úgy nyolcezret, dél-izraeli célpontokra, már amennyire persze célra tarthatók ezek a rakéták. 2008. december 19-én lejárt egy hat hónapos tűzszünet és a Gázában élet-halál urának számító Hamasz fokozta valójában soha abba nem hagyott támadásait. December 27-én Izrael, kihasználva az év végi ünnepi punnyadtságot a nemzetközi színtéren és a már rég béna kacsa amerikai adminisztrációt, légitámadások sorozatát indította a Gázai övezet ellen. Az Izraelben nem túlzottan kedvelt ENSZ Biztonsági Tanácsát elmulasztották értesíteni törekvéseikről, arról, hogy az önvédelem jogának gyakorlásáról van szó. A Hamasz Kasszam és Grad rakéták özönével válaszolt. Később izraeli szárazföldi csapatok is bevonultak Gázába, majd az "Öntött Ólom" fedőnevű hadműveletet január 18-án éjszaka befejezték és néhány nappal később teljesen kivonultak.

A hadművelet célja a Hamasz gázai meggyengítése volt, illetve az egyiptomi-gázai határon, az úgynevezett Philadelphi-folyosón a több száz csempészalagút berombolása. Izrealben már a hadműveletek legelején járt a szóbeszéd, hogy a katonai akcióknak mindenképpen véget kell vetni, mielőtt még Barack Obamát beiktatják amerikai elnöknek. Obama még a kampány alatt biztosította a befolyásos AIPAC (American-Israeli Political Action Committee) lobbistáit az általa vezetett Amerika töretlen Izrael-pártiságáról, ugyanakkor új s mégújabb hírek láttak napvilágot furcsábbnál furcsább alakokkal való esetleges tárgyalókészségéről. Izraellel kapcsolatban a gázai akció idején látott napvilágot egy híresztelés, miszerint a zsidó állam megelőző csapásra készült 2008 őszén iráni nukleáris létesítmények ellen, ám állítólag George W. Bush nem biztosította még hallgatólagos támogatásáról sem az elképzelést. Ezt a hírt azonban nem tekinthetjük másnak, mint ami: titkosszolgálati pletykának.

Január 17-e az "Öntött Ólom" egy viszonylag csendesebb napja. Állunk a rádiós kollégával egy dombtetőn, öt kilométerre lehet Gáza, párás az idő, nehéz kivenni, hogy akkor most izraeli levegő-föld rakétát, vagy hamaszos Kasszamot látunk. A füstcsík az füstcsík. Olyan ide kijönni, nézelődni, mint '91-ben a harkányi vagy villányi hegyoldalba, ahová kiültek az emberek piknikezni, meg nézni a határ túloldalán a nyomjelző lövedékeket, hallgatni a durrogtatást. Aztán bemegyünk Szderótba, és kiderül, azért nagyon nem vicc ez a dolog. A buszmegállók fala 35 centis beton, minden házhoz, lakáshoz tartozik óvóhely, itt, ha megszólal a sziréna, 15 másodperc van elérni a légópincébe. Askelonban 30, Asdodban már 45 másodperc. Az utcákon sok helyen megtörte a betont a rakéta, a város zászlóerdőben úszik, ezzel fokozzák a hangulatot.

Gázavárosi telefon. Cseng. "Jó napot - szólal meg egy női diszpécserhang arabul - az izraeli véderő részéről telefonálok. 30 perc múlva az önök lakókörnyezetére csapást mérünk, mivel Hamasz-objektum van a közelükben. 28 percük van a távozásra. Visszhall." Nem újdonság, a röplapokat már jóval korábban leszórták helikopterről. A csatározások befejeződése óta tart a nemzetközi jogi vita, mi is volt ez valójában: háború vagy terrorellenes rendfenntartás, sérültek-e emberiességi normák, tényleg fehér foszfort szórt a Tzachal (izraeli hadsereg) vagy csak púdert (füstköd), hogy katonáit védje? Izraeli források szerint a hadműveletben a Hamaszt sikerült jelentősen megyengíteni. A Hamasz szerint viszont ők győztek, a zsidó állam véres fejjel távozott. A Hamasz meggyengítése az infrastruktúrában és a személyi állományban okozott veszteséget jelenti. Ebben a koronaékszer szerepét Said Siam Hamasz-biztonsági főnök - ahogy mondani szokták, a mozgalom belügyminisztere -, célzott kiiktatása jelentette. Siamról egyébként a helyi Fatah adott információt a Tzachalnak. Hogy az infrastruktúra mennyit gyengült? Ki tudja. Makai József, a rádiós kolléga, akivel a dombon álltunk, később bejutott Gázába, SMS-t küldött: "Nagyon konkrét a hely, a rafahi alagutak már működnek, egyébként legális, adózó vállalkozások, fizetik a közüzemi számlákat. Hét kilométer hosszan körülbelül 1200 van, többségük megrongálódott. Javítják őket, markolókkal, kotró- és más munkagépekkel. Egyes alagutak bejárata az egyiptomi őrtornyokkal szemben van."

Egyiptom rég volt ennyire kulcsszereplő.

Mubarak elnök nőket és gyerekeket sem nagyon engedett át az offenzíva alatt Egyiptomba, mert leginkább atttól fél, hogy a Hamasz-infiltráció saját iszlamistáit, a Muzulmán Testvériséget erősítheti. Az akció vége óta Egyiptom azon van, hogy meggyőzze a Hamaszt, fogadja el a mostani tűzszüneti ajánlatot, hiszen nagy valószínűséggel egy számára sokkal kevésbé engedékeny kormány várható, Benjamin Netanjahu esetleges miniszterelnöksége sokkal kedvezőtlenebb lenne számára. Leginkább az egyiptomi titkoszolgálat és vezetője, Omar Szulejman fáradozik a két rivális palesztin csoport, a Fatah és a Hamasz összebékítésén, ami nem lehet túl egyszerű, hiszen a Hamasz, mikor 2007-ben Gázában leszámolt a Fatahhal, több száz Fatah harcost és tisztviselőt irtott ki. A palesztin értelmiség és média szerint a tartós fegyvernyugvás és a lerombolt Gáza újjáépítése a Fatah és a Hamasz megbékélésétől is függ, Mahmud Abbasz és Iszmail Hanija először találkoztak a minap a két év előtti belháború óta. Ám a Hamasz nem észlel sürgősséget megbékélésügyben, a fegyverszüneti megállapodás és a határátkelők megnyitása szerinte az első, minden más majd csak utána következik. Ayman al-Taha Hamasz-tárgyaló szerint szervezete készen áll egyéves tűzszünetet aláírni Izraellel, amennyiben megnyitják a határátkelőket. Ugyanakkor egy Fatah-tisztviselő szerint az egyiptomiak kezdik elveszteni a türelmüket a Hamasz keményfejűsége miatt, az egyiptomi sajtó szerint pedig a Hamasz nem akart nagy veszteségeket szenvedni, mert "számukra Gáza ellenőrzése fontosabb, mint az Izrael elleni harc".

Nézzük az üzenetértéket!

Ahogy mondani szokták, annak üzenetértéke van, hogy Barack Obama első munkanapján, január 21-én az első külföldi vezető, akit felhívott, nem Hu Jintao kínai vezető volt, nem a japán császár vagy Nicholas Sarkozy, nem az angol királyné vagy Gordon Brown, esetleg Angela Merkel vagy Medvegyev, esetleg Putyin. Nem. Barack Obama Mahmud Abbaszt, a palesztin autonómia vezetőjét hívta fel Ramallahban, nem kis meghökkenést kiváltva ezzel izraeli és Izrael-barát körökben. Az izraeli értelmiségiek kicsit úgy beszélnek, mint a szerb értelmiségiek a kilencvenes évek derekán, megfáradt mindentudón, saját fontosságuk és világpolitikai jelentősségük teljes tudatában. És nem csak az értelmiségiek, a politikusok is ezt a nyelvet használják. "Obama Izrael gázai sikerét felhasználhatja, hogy megváltoztassa a közel-keleti realitásokat. Az izraeli véderő gázai hadműveletei nem csak a dél-izraeli lakosok nyugalmát állította helyre, de elősegíti azokat a régiós folyamatokat, amelyeket Izrael és az Egyesült Államok is keres" - mondta Cipi Livni külügyminiszter, aki nem mellékesen a Saron által alapított Kadima párt miniszterelnök-jelöltje is, James Cunningham jeruzsálemi amerikai nagykövetnek. Yes, we can! - használta fel Barack Obama választási kulcsmondatát Binyamin Netanyahu Likud-vezér a Jerusalem Postban közzétett írásában. A politikus elemzi a világ és Amerika előtt álló gazdasági nehézségeket, és a külpolitikai kihívások között együtt említi első helyen az iraki kivonulást és az izraeli-palesztin béketeremtés ügyében az előrehaladást. Ám egy retorikai fordulattal mégis az iráni atomfegyverkezés megakadályozását látja a legelső helyen az új elnök teendői között. Az atomrakétákkal rendelkező Irán direkt egzisztenciális fenyegetést jelentene Izraelre, és nukleáris védernyője alá vonna olyan terrorszervezeteket, mint a Hamasz vagy a Hezbollah. A közvélemény-kutatások szerint a választás esélyesének mondott Likud miniszterelnök-jelöltjének ugyan karcos a viszonya Hillary Clintonnal, de vajon ennek kell-e meghatároznia Obamával is a viszonyát - ezen számos elemző töpreng.

Az Obama-adminisztráció alapkérdése: egy lehetséges palesztin egységkormányt támogasson a Hamasz részvételével, mint azt az egyiptomiak és Mahmud Abbasz óhajtja, vagy próbálja meg a továbbiakban is elszigetelni a Hamaszt (és a Hezbollahot) és próbálja meg Ciszjordániát a radikális iszlám politikai alternatívájává tenni. Obamáék nyilván egy szavahihető, és minél szélesebb körben támogatott palesztin kormányt szeretnének, ugyanakkor a két csoport közötti keserves háborúskodás meggyengítette a palesztinokat, s különösen az a tény, hogy Izrael mellett az USA és az EU is terrorszervezetnek tekinti a Hamaszt, és nem hajlandóak nekik küldeni az újjáépítési támogatásokat. De Abbasz is legitimációs problémákkal küzd, január 9-én lejárt a mandátuma, és a neki ebben segítő kezet nyújtó izraeli hadműveletek által okozott különleges helyzetre hivatkozva hosszabbította meg egyoldalúan elnökségét. A Hamasz viszont győzedelmesnek érzi magát és nem valószínű, hogy megengedje a Fatah jelenlétét a dühös és elkeseredett Gázában, akárcsak egy választás erejéig is. Egyiptom a rafahi átkelőhelyen csak gyógyszert és egészségügyi felszerelést enged át, minden más segélynek először Izraelbe kell mennie, onnan ellenőrzés után szállítják Gázába, és a Hamaszon kívül mindenki azon fáradozik, hogy ne a Hamaszhoz kötődjön az újjáépítés érdeme.

Barack Obamát, mint minden amerikai elnököt 1948 óta, nyilván ambícionálja a közel-keleti béke megteremtése, és ennek a személyi feltételei amerikai oldalon soha nem voltak olyan jók 2000 óta, mint most. Ugyanakkor amerikai részről határozott és innovatív politikát kell folytatni, és abban Netanjahunak biztos igaza van, hogy Irán ebben az egyik legfontosabb játékos ma. A mai Irán nem tűnik a megbékélés apostolának, és ha ellene fel akar lépni az Egyesült Államok bármilyen formában, akkor nem elég az európai és izraeli szövetségesekkel egyeztetni, de erről tárgyalni kell Kínával és Oroszországgal is. A február 10-i választások utáni izraeli kabinet pedig talán elbúcsúzik Saron szellemétől és az unilateralizmustól.