Azóta egyfolytában azon gondolkodom, hogy a világgazdasági kríziseket mindig tárt kapukkal váró Magyarországon akad-e milliárdos, aki tönkrement, és most az utcán kódorog munkát keresve. Elképzelhető-e, hogy ha én szerda délben pizzát rendelek telefonon tenger gyümölcseivel, akkor azt nekem fél órán belül személyesen Széles Gábor nincstelenné vált magyar milliárdos hozza ki biciklin, de legalábbis az utolsó megmaradt Ikarus busszal?

Ám ha lejjebb adom is: nem sokkal azután, hogy múlt őszszel Izlandon gyakorlatilag az összes bank bedőlt, a Népszabadság helyszíni riportban számolt be a reykjavíki hangulatról, s a tudósításban munka nélkül maradt, söröző pultját támasztó bankárok is megszólaltak. Én viszont még magyar bankárt utcára kerülni nem láttam (portást, kézbesítőt, takarítónőt igen), pedig erősen figyelem a sörözők környékét és az aluljárók homályos szegleteit. Ezt most túl a demagógián azért említem, mert ez is a mindig oly hatásosan emlegetett közteherviseléshez tartozna, legfeljebb most épp a negatív tartományban. Értve ezalatt, hogy ha krach van, tönkremenés, akkor annak elsősorban a felsőbb és pénzes körökből kellene pizzafutárokat toboroznia, már csak azért is, mert jobb időkben épp a legtehetősebb rétegnek szalad meg leginkább.

De nem. Ellenben interneten olvastam már tanácsadást átlagpolgár számára arra vonatkozólag, hogyan viselkedjünk abban az esetben, ha végrehajtó érkezik szerény hajlékunkba, hogy lefoglalja ingóságainkat, ha ugyan nem az egész lakást, mert nem tudtuk rendesen törleszteni az adósságot. Először is legyünk mindig udvariasak, megértők, és semmi esetre se veszítsük el életkedvünket - ez is szép lassan a hétköznapi kultúra részévé válik; pénzes körökben viszont már a gesztusokra se adnak.

Lám, Magyarország pénzügyminiszterének nincs anynyi esze, hogy ilyen időkben ne szerezzen be magának luxuskocsit, pláne ne rókaúton. S nem azért, mert az ellenzék kikezdi, hanem, mert ez nem vall valami kifinomult modorra, másrészt a golyóálló luxusautó Magyarországon amúgy is magának a sátánnak a műve; akinek ilyen van a feneke alatt, annak semmi erkölcsi alapja ahhoz, hogy bármit is átalakítson.

Nem mintha a magyar lakosság nem volna reformpárti. Sőt, reformpártibb, mint valaha. A legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a magyar lakosság 80 százaléka akarja a reformot, sőt kifejezetten vágyik rá, óhajtja, szomjúhozza, éjszakánként rátörő erotikus álmaiban bőszen üzekedik a reformmal, miközben egy másik friss felmérés szerint ugyanennek a lakosságnak a többsége semmiféle anyagi áldozatot nem hajlandó vállalni annak érdekében, hogy az ország átvészelje a gazdasági válságot, sőt ezt honfitársairól sem tudja elképzelni.

Amiből két dolog következik: 1. A reform szó használatát azonnali hatállyal legalább száznegyven évre be kell tiltani, tudniillik ez a kifejezés átfogó és racionális gondolkodást feltételez, némi szolidaritással és felelősségvállalással, márpedig egyiknek sincs már írmagja se Magyarországon, ebből következően 2. A minisztereknek ezután maximum stráfkocsin szabad közlekedniük, de azt is jobbára csak éjnek idején.

Azzal én most nem hozakodnék elő, hogy a nálunk kissé civilizáltabb Ausztriában a kancelláriahivatal államtitkára a nagyközönség érzékenységére való tekintettel lemondott a szolgálati autójáról, mert ez csak gesztus, az viszont, amit a mi pénzügyminisztériumunk adott magyarázatként, mármint, hogy a 14 milliós full extrás gépkocsi "jó vétel volt, mivel kétharmados áron jutottak hozzá", azaz költhettek volna rá 21 milliót is: tény, azzal pedig nem vitatkozunk.

Igaz is: a népmesei hőssé avanzsált exmilliomos pizzafutár se szívbajos. A hírek szerint a luxus sportkocsiját azért megtartotta, s most azzal szállítja ügyfeleinek a pizzát; testvérek között is ér legalább annyit, mint a mi miniszterünk autója.

Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom munkatársa