Mindenki erről beszélt az utcán, villamoson, a legkülönbözőbb előjellel. (...) Persze a háború kitörésének a másod vagy harmadnapján már többen is felkerestek és a véleményemről érdeklődtek. (...) Azt mondtam magamnak, hogy a káderlapom nekem már ennél rosszabb nem lehet, és jobb, ha nyilvánosan is kijelentem álláspontomat, mert előbb-utóbb valahol úgyis elszólom magamat. Kifejtettem, hogy nézetem szerint Izrael igenis önvédelmi háborút folytat, és Izraelnek van igaza, mert már csak akkor nyomta meg a hadigépezetet, miután már Nasszer tankjai is felvonultak a határon. Persze voltak olyanok, akik elítélték Izraelt, mint agresszort, mint például egyik ismerősöm is, aki szintén partizán volt 44-ben. [...] Persze igen sok józan gondolkodású is volt a partizántársak között. Az egyik pl., akit a minisztériumi munkahelyén felkerestek azzal, hogy mint régi munkásmozgalmi ember jó példával járhatna elöl, ha ő lenne az első felajánló, aki az "áldozatul esett arabok" számára önkéntesen felajánlana egy nagyobb összeget. "Készséggel", mondta. "Mi lenne, ha egyhavi fizetésemet ajánlanám fel?" "Óriási" örvendezett a felszólító. "Viszont szeretnék egy záradékot írni hozzá, hogy mit kívánok ezért." "És mi lenne az?" "Hogy ezt az összeget én mint régi partizán, felajánlom Egyiptomba, a Nasszer által kivégzett kommunisták özvegyei és árvái javára." Abban a pillanatban a gyűjtés leállt, miután igen sok helyen hasonlóak voltak a reagálások.