Amikor nemzeti karakterről, nemzeti alkatról van szó, akkor elsősorban Bibó István gondolatai a mérvadóak. Bibó lehetségesnek tartja ugyan valamiféle nemzeti alkat létezését, de annak ilyen vagy olyan megmutatkozását szigorúan bizonyos történelmi konstellációk előállásához köti, és még ebben az esetben is igen óvatos, semmiképpen nem tételez fel egyenes vonalú összefüggést: "...jaj annak, aki nekiáll, és konkretizálni akarja, tételekbe akarja foglalni, kötelező erőre akarja emelni azt, amit ilyen (a nemzeti alkatra vonatkozó - Sz. E.) törvényszerűségként felismerni vél." A nacionalizmusról és a szabadság "elutasításáról" magam a következőképpen fogalmaznék: mindkettőre volt már bőséges példa a magyar történelemben, ám elsősorban az ezeket kiváltó társadalmi tényezők azok, amelyek szisztematikusan ismétlődnek. Bibó mutatott rá arra is, hogy a kelet-európai népek nacionalizmusra való "hajlama" a nemzeti határok szinte állandó bizonytalanságából fakad. Ehhez hozzátenném: ez a bizonytalanság semmiképpen sem független a Kelet-Európát körülvevő nagyhatalmak megosztó politikájától. Ami pedig a szabadsághoz való viszonyt illeti: a kelet-európai, de főként a magyar nép folyamatosan azt tapasztalta meg, hogy egyéni, de főként kollektív szabadságjogai jórészt illuzórikusak voltak, vagy ha ritka történelmi pillanatokban mégis valóságossá váltak, annak szinte mindig arculcsapás lett a vége. Mély beidegződésként alakult ki ezért a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése és az a meggyőződés, hogy az autonóm és főként kollektív fellépésnél célravezetőbb az egyéni kiskapuk megtalálása.

Csak az űr maradt

A politikai rendszerváltás után eltelt húsz év társadalmi-gazdasági és politikai folyamatai sem kedveztek azon készség kialakulásának, amelyet Bibó ép reagálókészségnek nevez. Valóban, a létezett szocializmus évei alatt hibernálódott nacionalizmus rég nem látott erővel tör felszínre, és az emberek ismét egyre erősödő mértékben váltak és válnak szkeptikussá egyéni és kollektív szabadságjogaik valódiságát illetően. Nem elutasítják ezeket - egyszerűen nem hisznek bennük.

De miért is lenne ez másként? Ma már közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy egzisztenciáját tekintve a társadalom kétharmada a rendszerváltás vesztese, és csak legfeljebb öt-tíz százalék az, amely az egyértelmű nyertesek közé sorolható. A szegények köréből egy, a társadalomból tökéletesen kizárt, a visszatérés akár csak halvány reménye nélkül élő masszív underclass réteg alakult ki. A kulturális hanyatlás a társadalom szinte minden rétegét érinti, elharapódzott az erőszak (különösen megdöbbentő a fiatalkorúak által elkövetett erőszakos cselekmények számának gyors növekedése), és az erő kultusza a társadalom számára kezd elfogadottá válni - miként az erősektől való mindent átható félelem is.

Mindezzel szoros összefüggésben a létezett szocializmusban létrejött kényszerközösségek (melyekben mindazonáltal működtek spontán csoportdinamikai folyamatok is) mára teljesen felbomlottak, és helyettük jórészt csak az űr maradt. Pontosabban: bár megkezdődött a társadalom spontán önszerveződése, ez a folyamat egyelőre még gyenge, nem függetlenül attól, hogy a politikai elit (és mellettük az újsütetű, hataloméhes fiatal politikai aspiránsok) már a legkisebb csírákat is igyekszik bekebelezni.

És ez az a pont, ahol a szabadságjogokhoz való "közömbös" viszony és az erősödő nacionalizmus szorosan egymáshoz kapcsolódik, egymást erősíti.

Egzisztenciális fenyegetettség - kulturális hanyatlás -, erőszakkultusz és az erőszaktól való félelem - közösséghiány: mindez alapjaiban ássa alá az emberek biztonságérzetét. Márpedig közismert társadalomlélektani jelenség, hogy a biztonság egyfajta minimuma nélkül még valóban létező szabadságjogainkat sem tudjuk felismerni és kihasználni, nemhogy újakat lennénk képesek a magunk számára kiküzdeni. Pontosabban: elemi biztonságigényeink kielégítése nélkül a szabadság nem más, mint puszta fikció.

A kiszolgáltatottság, a biztonság teljes hiánya és a szabadsághiány kikezdi, gyengíti az egyéni identitásokat, ami ellen az emberek kollektív identitásuk megerősítésével próbálnak védekezni. Térségünk hagyományai alapján és az egész térség külső viszonyrendszerében ismételten jelen lévő alávetettségünk körülményei között ez szükségképpen a nemzeti identitás túlhangsúlyozásához, vagyis nacionalizmushoz vezet. A kollektív identitás megerősítésével azonban soha nem tölthető ki teljes mértékben az egyéni identitás szintjén tátongó űr, sőt még mélyülhet is, ha a nemzeti érdekek érvényesítése tartósan akadályokba ütközik. Vagyis az erősödő nacionalizmus nemcsak hogy nem képes hosszabb távon enyhíteni az alávetettség érzését, de még erősítheti is - tartósítva ezzel a tényleges alávetettség állapotát. Mert a túl erős indulatok elfojthatják mind a realitásérzéket, mind az adott helyzet meghaladásához szükséges alkotó, kreatív energiákat. Ezzel visszajutottunk kiindulópontunkhoz, az "ép reagálókészség" hiányához.

Hogy mit is jelent Kelet-Európa, ezen belül Magyarország tényleges alávetettsége, arról már sokat írtam. Nagyon röviden: a kelet-európai átalakulás jellegét alapvetően a centrumkapitalista országok és a globális tőke érdekei határozták meg. Emellett a helyi politikai, gazdasági és kulturális elitek rövidlátásának, önzésének és behódoló magatartásának is szerepe volt abban, hogy ezen országok többségében klasszikus félperifériás kapitalizmusok alakultak ki. Vagyis kettős gazdaság- és társadalomszerkezetek, nagy egyenlőtlenségek, és ami a jelenlegi gazdasági világválságban különösen nagy veszélyeket hordoz, a világpiaci folyamatoknak való nagyfokú kiszolgáltatottság jellemzi helyzetüket. A magyarországi elitek különösen élen jártak a gazdaság teljes megnyitásában, a belső anyagi és humán erőforrások, erőtartalékok szinte teljes kiszolgáltatásában.

Az emberek mindezt érzik - és nacionalizmussal, valamint a szabadságjogok iránti szkepszissel reagálnak rá. A történelmileg hordozott vírusok virulenssé váltak.

A kisemmizettek kisemmizése

A fent vázolt helyzetért több más körülmény és szereplő mellett kiemelt felelősség terheli a liberális, pontosabban magát annak valló értelmiséget is. Bibó a liberális öndefinícióról a következőket írta 1973-ban: "Nem vallhatja magát liberálisnak (valaki - Sz. E.), amennyiben liberalizmus alatt a vagyonszerzés, a tőkefelhalmozás és az egyszemélyes tőkeuralom, a munkavállalókkal szemben való abszolút tőkéstulajdoni kizárólagosság elvét vallja". Márpedig a hazai liberálisok - pontosabban neoliberálisok - hangadó csoportjai pontosan ezt vallották és vallják ma is. Ők voltak azok, akik az ideológiát szolgáltatták a gazdaság teljes és kritikátlan, megfontolatlan megnyitásához a "mamuttulajdonok" előtt, akiknek a munkaerő ára mindig túl magas volt és jelenleg is az, és akik még ma is a megmaradt közszféra teljes piacosítását szorgalmazzák. Békesi László szerint például hibás kormányzati stratégia az, hogy a jelenlegi válságban az egyik legfontosabb cél minden munkahely lehetőség szerinti megtartása legyen. Jöjjön a megtisztító vihar! - mondja még ma is, amikor a foglalkoztatási mutatónk az egyik legrosszabb Európában. Iványi György még ennél is továbbment a kisemmizettek további kisemmizésére való felhívásában, amikor a "szlovák csoda" egyik lényegi és követendő elemét úgy fogalmazta meg, hogy bizony a szlovák romák éhséglázadását letörő erőszakos karhatalmi fellépés miatt a jogvédők nem rohantak Strasbourgba.

A neoliberális lélektani hadviselés egyik döntő eleme az általános bűntudatkeltés. Bauer Tamás szerint például mélyen szégyellnünk kell magunkat azért, mert az Egyesült Államokból induló gazdasági válság nyomán elszabaduló kóbor tőkék a múlt év végén éppen bennünket támadtak meg másodszorra. A neoliberálisok úgy állítják be, mintha a Bokros-csomag utáni néhány év a rendszerváltást követő időszak aranykora lett volna, amelynek sajnos véget vetett a populista, "osztogatásos" gazdaságpolitika, ami elsősorban felelős az újabb súlyos külső eladósodásért. Holott valójában döntően Bokros idején épült ki az az alapvetően monokulturális, döntően egy felvevőpiacra (a németre) épülő gazdaságszerkezet, melynek a mai recesszióban igen-igen megisszuk a levét. De ezt a levet már elkezdtük inni 2000 után néhány évvel is, mert felvevőpiacainkon az átmeneti élénkülés már akkor elkezdett recesszióba fordulni. Aki az ápolónőknek, orvosoknak, tanároknak és egyéb közszolgáknak adott 50 százalékos béremelést kárhoztatja az utóbbi években jelentősen megugró külső eladósodásunkért, az erről mélyen hallgat. Miként az eladósodás többi tényezőjéről, a profitkivonásról, a hullámszerűen ismétlődő forráskivonásról, a privatizációs bevételek elapadásáról és a tőke érdekeltsége miatti alacsony foglalkoztatásból adódó csökkenő adóbevételekről is. És szintén hallgat a méregdrága autópálya-építésekről.

Különösen félrevezetőek a neoliberálisok elmarasztaló gazdasági helyzetértékelései akkor, amikor azokban nem a társadalom fokozódó kiszolgáltatottságáról, a szegénység bebetonozódásáról esik szó, hanem arról, hogy végzetesen lemaradtunk a kelet-európai versenyben. Makromutatóink alapján. Mintha a gazdaságelmélet nemzetközi színtereken ma már szinte fő áramnak számító irányzata - a fejlődés-gazdaságtan (fémjelző nevei: Francois Perroux, Celso Furtando, Jan Timberger) - nem tárta volna fel már régen, hogy ezek a mutatók csak nagyon kevéssé képesek leírni a társadalmak tényleges állapotát. (Hogy a magyar Jánossy Ferencet ne is említsem, aki már az 1960-as években is ezen megközelítés alapján tette kritika tárgyává a szocialista gazdaságok szerkezeti sajátosságait.) Nem beszélve arról, hogy - mint arra Kádár Béla és Szelényi Iván is rámutatott - ezek a mutatók döntően csupán a rövid távú gazdasági helyzetet tükrözik, pontosabban a neoliberális közgazdászok a rövid távú gazdasági helyzet (helyzetek) leírására alkalmazzák azokat. És főként nem beszélve arról, hogy ezzel a hozzáállással és főként annak propagálásával még egy lökést kap a Kelet-Európán belüli esztelen, hosszabb távon minden szereplő érdekeivel ellentétes versengés - nemcsak a befektetőkért, hanem főképp a presztízsért - mely csak olaj a (politikai jobboldal által egyébként is folyamatosan szított) nacionalizmus tüzére.

A felelős: az áldozat

Súlyos tények mutatják ma szerte a világban, hogy a neoliberális gazdaságfilozófia megbukott. A nemzetközi színtéren vezető gazdasági szakemberek és társadalomkutatók szorgalmazzák a piaci mechanizmusokat kordában tartó nemzetközi intézmények kiépítését egyfelől, az állam szerepének újragondolását másfelől. Sőt radikális baloldaliak már a kapitalizmus végéről beszélnek, és egy egészen új rendszerre való átmenet szükségességéről. Ennek feltételeiről, lépéseiről értekeznek (lásd például Wallerstein nyilatkozatait). Erről tudomást sem véve, a hazai neoliberális értelmiségiek a bennünket is keményen érintő válság okaként a neoliberális reformok következetes végrehajtásának elmaradását, elmulasztását jelölik meg, viktimológiai magyarázatokat adva a kialakult helyzetre, melyek szerint elsősorban az áldozat felelős az őt ért támadásokért. Ebből az analízisből egyenesen adódik, hogy ők a válság szülte gazdasági nyomásban látják most a lehetőséget a neoliberális reformok teljes végigvitelének kikényszerítésére.

Ez az érvelés egyáltalán nem új keletű. Polányi Károly 1946-ban megjelent könyvében a következőket írta erről: A liberális vezetők szerint a XIX. század tragédiája abból származott, hogy "a dolgozók nem voltak képesek felismerni a korlátlan gazdasági szabadság jótékony hatását az öszszes emberi érdekre, köztük a sajátjukéra is. Így aztán - mondják - a nép intellektuális és morális gyengesége hiúsította meg a hatalmas intellektuális és morális haladást, az önzés erői semmisítették meg azt, amit a felvilágosodás szelleme elért. Dióhéjban ez a gazdasági liberálisok védekezése."

A kapitalizmus történetében nem először kerül egymással éles ellentétbe az emberjogi és a gazdasági liberalizmus. Hazánkban kevés liberális ismerte ezt fel időben, de akik felismerték - közülük kimagaslik Tamás Gáspár Miklós -, azok kénytelenek voltak a kapitalizmus egész rendszerének kritikusává is válni (még ha annak jelenkori meghaladhatóságát illetően véleményük el is tér egymásétól). A liberális színtéren ma szinte csak a gazdasági liberálisok hangját hallani, az emberjogi liberálisok átfogó kérdésekben jórészt hallgatnak. A gazdasági liberálisok logikájából viszont az a - sokszor nem is titkolt - következtetés adódik, hogy széles társadalmi csoportokat igenis fel kell áldoznunk az "előrehaladásunkért", sőt a puszta megmaradásunkért. (Például: "Ha így mennek tovább a dolgok, a tehetséges emberek tömegesen fogják elhagyni az országot" - és elszigetelten, csak a "magyar megoldásban" gondolkodva ennek fenyegető erejében sok igazság is van.) Talán ideje lenne emlékezetükbe idéznünk Déva várának történetét.

Szalai Erzsébet, szociológus